Válaszom Kelemen Gábornak

Kelemen Gábor felteszi vitapartneremnek, Arjen van Lilnek és nekem a kérdést (Kié a „felség-terület”?, ÉS, 2025/32., aug. 8.): honnan véljük tudni, hogy az ember mint szenvedő lény mindig is létezett? Feltételezése, hogy nem a Biblia alapján gondolhatom így, „hiszen ott az első emberpár egy ideig egyáltalán nem szenvedett”, helyes.

Esetemben valóban nem a Biblia a hivatkozási alap, inkább a történelmi Buddha, aki a buddhizmus alaptanításában, a Négy Nemes Igazság első tételében rögzíti a szenvedés jelenvalóságának aligha cáfolható tényét, amely minden élőlényt érint. Az embert is. A szenvedés természetéről mondja: „Ez tehát a szenvedés nemes igazsága, szerzetesek: a születés szenvedés, az öregség szenvedés, a betegség szenvedés, a halál szenvedés, a szomorúság, kesergés, fájdalom, bánat és kétségbeesés szenvedés. Együtt lenni azzal, amit nem szeretünk, szenvedés, elválasztva lenni attól, amit szeretünk, szenvedés, nem jutni hozzá ahhoz, amit kívánunk, szenvedés.”

Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy jelenlegi ismereteink szerint nemcsak a földi élővilág, de a megismerhető világegyetem legkifinomultabb, önreflexivitásra és részvétre is képes tudatával rendelkező, legérzékenyebb, legkomplexebb (és egyben legellentmondásosabb) létezője a Homo sapiens sapiens, akkor sem a Bibliában nem kell hinni, de még csak buddhistának sem kell lenni ahhoz, hogy belássuk azt a körülményt, miszerint az egyedülálló kozmikus rang egyszersmind a legszerteágazóbb és legintenzívebb szenvedéseknek szolgáltatta ki mindig is ezt a lényt. És minél tudatosabb, érzékenyebb az ember, annál inkább. Persze az ellenkezője is igaz lehet: minél kevesebbet fog át az emberi psziché a létezésből és az önnön életét is meghatározó körülményekből, annál kevésbé szenvedhet, hiszen „boldogok a lelki szegények…”.

Hát még a lelki nincstelenek!