Talán, lehetséges?

Vajon épeszűnek gondolja-e Bíró Béla azokat, akik a Romsics Ignáccal készült interjút egyáltalán nem tartják „meghökkentőnek”, és akik számára ez a „tényleges helyzet” itthon (Magyarországon) megélt és hiteles leírása? Nem csak az Akadémia körüli barkácsolásoké (Talán, ÉS, 2025/34., aug. 22.).

A „józan ész diadalára” áhítozás közepette, amivel a szerző az írását zárja, elhallgatni, ami a romániai elnökválasztáskor a magyar miniszterelnök részéről történt, azt mutatja, hogy a kormánypropaganda által (is) sűrűn használt „normalitás” az ő esetében sem jelent mást, mint a feltétlen azonosulást Orbán személyével . Miközben „egyetértéssel hallgatja és olvassa” a miniszterelnök „szinte minden szavát”, abba a mesébe ringatja magát, hogy nem a jó uralkodó, hanem az alattvalói feszegetik a „demokratikus kereteket”. Mintha nem venné észre, hogy a Fidesz propagandistái, a kitervelt, sokszor gyűlöletkeltésbe hajló üzeneteit mantrázó politikusok vagy médiamunkások csak felerősítik és terítik a főnök „nagystratégiáját”. Ha ebben túllépnek a Bíróban is „iszonyatot kiváltó” határokon, azt nem az árok másik oldalán találják ki, az maga az Orbán-kormányzás lényege: ciklusonként újabb és újabb gyűlöletkeltő propagandával hatalomban tartani egy politikára szerveződött társaságot, akik az idősebb Lánczi kitalált filozófiájának fedésében a közvagyon ipari méretű magáncélú megcsapolására szakosodtak.

Tisztában van-e a magát „büszke székelynek” tartó értelmiségi azzal, hogy legtöbbet a sajátjainak árt, ha félrevezeti őket, ha a mostani legerősebb és óvatos becslések szerint is esélyes ellenzéki párton köszörüli a nyelvét? Magyar Pétert Ceaușescu-epigonnak beállítani a tihanyi és a nagyváradi beszéde után nem egyszerűen durva aránytévesztés, hanem sunyi és számító hazugság. Lehet a sikerre kiéhezett, sok kudarcot megélő ellenzékiek „tapsikolását” lebecsülni, valamiféle prófécia utáni vágyakozásnak betudni, de nem MP mondja magáról, hogy neki igaza lesz, hanem Orbán és a csahosai a jól betanult szófordulattal. Az pedig, hogy Markó Béla román miniszterelnök-helyettes volt, és nem más ország kormányának a tagja, pontos és az alkalomhoz kapcsolódóan nagyon is felelősségteljes megfogalmazás.

A Bíró által felvetett kérdésekről persze lehetne vitázni, de nem olyan keretek között, mint ahogyan az általa „tisztességesebbnek” mondott Hír TV-ben folyik, vagy az állami rádió- és tévécsatornákon. Ahol reggeltől estig megy a közönséges hírhamísítás és uszítás, ahol egy-egy esti műsor kivételével a vitázó felek valamennyien valamelyik kormányzati pénzből eltartott intézet függetlennek beállított munkatársai.

Két dolgot emelnék ki a bő másfél évtizede velünk élő, már-már megszokott abnormalitásokból, amiknek az alapos kibeszélése ugyan megtörtént, de csak az ellenzéki oldalon, míg a kormánypárti körökben lapításon és magyarázkodáson kívül semmi.

A rendszerváltás utáni hat miniszterelnök közül egyedül a mostani családtagjai és közeli barátai vagyonosodtak szembetűnően a hivatali ideje alatt.

Az állami médiumok egy párt szolgálatába állítása miatt a választópolgárok jelentős része erről vagy nem tud, vagy nem akar hallani róla.

Orbán lehetséges hatalomvesztésétől „halálra rémülve” kritizálja Bíró nemcsak a magyarországi (változást akaró) közhangulatot, de az ezzel idáig mit sem kezdeni tudó jobboldali megmondókat is, akik igyekezetükkel, az egyoldalú valóság „sulykolásával” és a sorra be nem teljesült jóslataikkal „többet használnak Magyar Péternek, mint amennyit ártanak neki”. Ebben egyetértünk! Őt is ingerli a „kormánypárti médiumok örökös diadalmámora”. Ám erről szólt az elmúlt tizenöt év, és azért nem tűnt fel, hogy a Fidesz nem kormányozni tud, hanem hatalmat megtartani, mert a válságok előtt ez elegendő volt. Csak az elosztást kellett hatékonyan kommunikálni.