A homo patiens perspektíváiról

Arjen van Lil megtisztelt válaszával (A szenvedésről megint, ÉS, 2025/31., aug. 1.), melyben kritikai észrevételeimet (Szenvedés, értelem, immoralitás, ÉS, 2025/28., júl 11.) a „szükséges kontextusba” helyezve alapvetően kitart korábbi álláspontja mellett. Amellett érvel, hogy „az a keret, amelyben az egyéni szenvedés társadalmilag fontossá válik, történelmileg és kulturálisan változó”. A történész azonban nem áll meg itt, hanem továbbmegy: szerinte „[a] szenvedés megnyilvánulási formáját is történelmi-kulturális folyamatok határozzák meg”. Ez a megnyilvánulási forma, ahogyan a szenvedés társadalmi fontossága is, minden évszázadban más és más. Az emberek soha nem beszélik a szenvedésnek ugyanazon nyelvét: a szenvedés társadalmi keretek között eltérő nyelveken artikulálódik, és ami korunkat illeti, legalábbis a nyugati világban, a szenvedés nyelvét leginkább a kulturális hatásoknak is kitett pszichiátria beszéli Lil szerint.

Elengedhetetlennek tűnik a szenvedés és a trauma közötti alapvető distinkcióra felhívni a figyelmet. Ahogyan nem minden emberi kegyetlenség jár együtt fizikai és/vagy verbális erőszakkal, úgy nem minden szenvedés traumatizál. Amíg a szenvedés az emberi létezés kikerülhetetlen, szubsztantív velejárója, addig a valódi – a szó lélektani, orvosi és filozófiai értelmében vett – trauma ritkább jelenség, és inkább köthető valamilyen speciális életeseményhez vagy tartós állapothoz. Nemcsak a társadalom, de a szenvedő alany szempontjából is kiemelkedő jelentőségű ezért a trauma adekvát feltárása, értelmezése és hatékony kezelése. De a lehetséges perspektívák része sajnos az is, hogy nincs előremutató megoldás.

Evidens módon egyéni érzékenység, szocializáció és számos egyéb faktor függvénye az, hogy egyazon esemény kinél okoz traumát, és kinél nem. Ám még ha a tapasztalat és a kutatások azt igazolnák is, hogy az emberek többsége „képes anélkül túllépni az efféle eseményeken, hogy közben tartós pszichopatológia alakulna ki nála”, ebből még egyáltalán nem következik általános értelemben az az alapállítás, „hogy az emberben megvan a rugalmas alkalmazkodás képessége”. Talán nem kétli vitapartnerem, hogy a reziliencia eleminek feltételezett képességével soha nem rendelkezhet mindig mindenki. Erősen vitatható, hogy a reziliencia valóban fejleszthető-e megszilárdult személyiségstruktúrák között, illetve megléte vagy hiánya nem inkább az életvágy, életszeretet, vagy akár a nyers életösztön sokkal eredendőbb és alapvetőbb ágenseivel van-e összefüggésben.

Nem lehet nem elismerni, hogy a különböző szenvedések, traumák megannyi formája, típusa, az egyes szenvedésdiskurzusok hangsúlyai hasznos indikátorok: annak a kornak az érzékenységéről és aktuálisan érvényes (gyakran búvópatakként lappangó) értékrendjéről (vagy ezek hiányáról) tanúskodnak, amelyben éppen jelentkeznek. Ebből következik az is, hogy a szenvedéssel kapcsolatos „társadalmi jelentőség” is történelmi-kulturális determinációk függvénye. Relatív. Igen, mint mindennek, a szenvedésnek, a trau­mának is lehet „konjunktúrája”, amit a medikalizációban érdekelt gyógyszerlobbi és pszichiátria szakmája az elmúlt évtizedekben talán túlságosan is kihasznál. A jó hír viszont az, hogy éppen az aktuális kor kínál fel egy sor olyan alternatív lehetőséget a terápiára, gyógyulásra (a pszichiátria vezető szerepe mellett), amely még fél évszázada is elképzelhetetlen volt. Holisztikus megközelítésű vagy épp speciális kezelések egész sora áll a nyugati ember rendelkezésére, beleértve a trauma magas szintű (művészi vagy intellektuális) elaborációjának lehetőségét – mindezek alapvetően eltérnek a pszichiátria nyelvezetétől.

Hanem meglátásom szerint ezek a felismerések elsősorban a történészekre, szociológusokra, kultúrantropológusokra és más társadalomtudósokra tartoznak. Vizsgálódásaik, módszertanuk és következtetéseik a legjobb esetben is részigazságokon alapulnak és részigazságokhoz vezethetnek el, mivel kevéssé érintik kellő mértékben vizsgálatuk tárgyának hallatlan komplex, benső természetét. Az egyéni szenvedést, a traumákat érintő kutatásaik külsődleges formát öltenek, amikor az emberi létezés egyik legprivátabb tapasztalatához, legszubjektívebb élményéhez, a szenvedéshez és kiváltképp a traumához mintegy „kívülről” viszonyulnak.

A szenvedés, s különösen a trauma az emberi létezés egyik különleges fenoménje, amelynek sajátságos belső törvényei vannak, amik természetszerűleg függetlenek történelmi koroktól, kultúráktól, társadalmi – tehát külsődleges – struktúráktól. Annál több közük van viszont az ember belvilágához: ahhoz a tudattal bíró mikrokozmoszhoz, ahol a puszta létfenntartás kényszere mellett tudatos és tudattalan viaskodik, és amely emberi tudatot affektív és biológiai behatások, morális értékek, identitások, nosztalgikus képzetek gyakran egymással is hadakozó elemei befolyásolnak.

Mármost meglehet, hogy a jelenleg uralkodó pszichiátriai traumadiskurzus jellege (a trauma patologizálása és medikalizálása, az állandó károsodás hangsúlyozása stb.) valóban a világhoz, a múlthoz fűződő tragikus alaphangú belátáshoz vezet. Ugyanakkor fontosnak tartom leszögezni, hogy az igazságra (a tények teljes spektrumának leírására) törekvő filozófus feladata és erkölcsi kötelessége rámutatni arra, ami az emberi létezés praktikusan változó (változtatható, felülírható, jó vagy rossz céllal manipulálható) kondícióin túlmenően változtathatatlan, megmásíthatatlan, és aminek manipulációja, megszelídítése bajos vagy épp morálisan kifogásolható lehet. Ha a történész, szociológus vagy pszichiáter a változás világának tanúja és facilitátora, akkor a filozófus viszont az, aki a tekintetét állhatatosan az általánosan jelenlévőn, az állandón tartja. Amint azt Pintér Judit Nóra A nem múló jelen – Trauma és nosztalgia című hiánypótló könyve is bemutatja, a trauma fenoménjének mélyreható és őszinte vizsgálata feltárta azokat a sajátos mechanizmusokat, amelyek a trauma speciálisan emberi tapasztalatának benső oldalához tartoznak, és amelyek természetüknél fogva ellenállnak a változó történeti-kulturális-tár­sadalmi értelmezéseknek. Még akkor is, ha az így kapott eredmény éppenséggel tragikus, és a traumati­zált egyént közösségi-történeti kere­tek közt gyógyítani és rehabilitálni vágyó intézmények és szakértők vi­lág­ban való komfortérzetét kihívja, esetleg sérti. Arról a társadalmiságról be­szé­lek (különösen nyugaton), amely az emberre mind a mai napig hajlamos profittermelő humán erőforrásként tekinteni, és amely társadalmiság eleve a mennyiségileg értelmezett létezésnek, a „bármi áron élni kell” imperatívuszának alávetett érzéketlen és nyüzsgő közege, nem pedig a szubtilis, reflexív és esendő szubjektumé, ahol a szenvedés és a trauma par excellence értelmezhető.

Még maga Viktor Frankl szerint is a szenvedés „a létezés tragikus struktúrájának” felismerésében áll, abban, hogy – mint írja – „az emberi lét a legmélyén és végső soron passió – az ember lényege az, hogy szenvedő legyen: homo patiens”. Az általa alapított logoterápia és egzisztenciális analízis koncepciója a sokatmondó oximoronon, a „tragikus optimizmuson” alapszik, ami az alkimisták reményteli álmára emlékeztethet. Frankl jóhiszeműen bár, de nem számolt a traumatizált tudat bizonyos sajátosságaival (amely tudat morális ítéletekre és a világba vetett bizalom végleges megvonására is képes), az alkimisták a számukra még ismeretlen természettörvényekkel. És számomra olybá tűnik, hogy a pozitív pszichológia célkitűzése, a salutogenetikus szemlélet, minden jó szándéka ellenére – Frankl logoterápiájához hasonlóan – adós marad annak hiteles igazolásával, hogy végül is mi képezi a hiteles fedezetét egy súlyosan traumatizált személy számára annak a reménynek és értelemtulajdonításnak (racionalitásnak), amelynek egy máskülönben teljességgel tragikus létstruktúra metafizikai háttere előtt kijegecesedő bizarr történelmi kor vagy irracionális társadalmi berendezkedés sokszor brutálisan kegyetlen alakjai és intézményei között kellene kirügyeznie. És amely kor gyakran előidézője és konzerválója egyes traumáinak is.