Je suis Dopeman!

Nem tudom, milyen volt dopemansége, csak azt tudom: ne bántsd a Dope­mant! Dopeman egyetlen bűne, hogy nem adja oda magát a hatalomnak. Kiáll az Igazság mellett. Nem tehet róla, hogy az Igazság történetesen egybeesik a hatalommal, a hatalom pedig velem. Hogy a fenébe ne?! Akárhogy nézem is az Igazságot a hatalom tükrében − én vagyok, nincs mese. Ezenkívül még én vagyok az Élet és az Út is. Erről sem Dopeman tehet. Ő csak egyről tehet, arról, hogy a hatalom emberének nyíltan a szemébe mondja: Om mani padme hum! – Üdvözlégy, ékkő a szent lótuszban! Mit csináljak, utasítsam vissza? Hogy nézne az ki? Ha ott ülök, hát ott ülök, mit csináljak? Mért kell minden ékkőbe belekötni? Nem fogom engedni, hogy ezért nekimenjenek egy jámbor buddhistának! Öreg tiktok-harcos, pengék mágusa, tessék, itt vagyok! Lehet kaszabolni! Je suis Dopeman! Je suis Justice! Je suis Hattori Hanzo! Persze azt még meglátjuk, ki kaszabol le kit! Ki a legélesebb kés a fiókban! De elég a mellébeszélésből! Igazságot Táncsics Mihálynak!

A jóemberek fizetett rosszakarói most avval jönnek, hogy anno – szégyen rájuk, hogy ilyesmit egyáltalán emlékezetükben tartanak! – Dopeman a fejemet rugdosta a Clark Ádám téren. Ugyan már! Mindenki megbotlik, noha négy lába van. Kezdjük azzal, hogy akkor még nem is volt fejem. Ezenkívül soha nem jártam a Clark Ádám téren. Mért jártam volna? Fej nélkül?! Akkor meg milyen fejről beszéltek, szarháziak?! Mért hamisítjátok meg folyton a tényeket? Mindenki tudja, hogy az a földön rugdalt fej nem az én fejem volt, hanem egy hungarocellből készült biszbasz. Mindezt legkevésbé sem Dope­man mentségére mondom, csak rögzíteni akarom a tényeket. Megjegyzem, ő még ezt a hungarocellfejet sem pénzért rugdosta – nincs az a pénz! –, hanem csak úgy, kedvtelésből, a maga örömére. Lábtengózott vele kicsit, lőtt két gólt, ezzel meg mi a baj? Ezért utólag is csak köszönet és megbecsülés járna a digitális dzsigitnek, nem pedig gyalázkodás. Ő ugyanabból a megvesztegethetetlen, kőkemény macsó fajtából való, amiből én. Egy rugóra jár az agyunk. Már amikor jár. Nem kell az agynak örökké járnia. Járjon a kéz, járjon a száj, addig is pihen az agy. Ami meg a pénzt illeti, az nem arra való, hogy a magyaremberek arcába toljuk, hanem arra, hogy eltüntessük. Nix luxizás! Ebben is egyek vagyunk. Abban, hogy nekünk elég, ha csurran-cseppen.

Mi, régi vágású mauglik a dzsungel könyvéből, félszavakból megértjük egymást. Dopeman azt mondja: G-man, skibidi-toilet-drop-drop, én meg azt mondom: digitális mittudom­énmi. Parodisták vagyunk. De egymás parodistái. Bármit mondunk, idézőjelben van. Még az idézőjelek is idézőjelben vannak. Így tessék érteni, ha azt mondom: Dopeman és én. Én és Dopeman. Én és én. Nekünk hármunknak még az ereinkben is paródia folyik. Mindenki láthatja, ha nem vak: spektákulum az egész világ! Show-biznisz. És műsoridő! A műsoridő különben az oroszok oldalán van. Meg Trump elnök oldalán, aki szintén nagy parodista és szakasztott mása Dopemannek.

De ezen a ponton fordítsuk komolyra a szót: „minden lélegzetvétel egy új ember” – mondja Dopeman. Így igaz, egy-egy kálvinista-buddhista lélegzetvétel. De mit csináljunk azokkal, akik kopoltyúval lélegeznek, mint ez a jogászcsávó, ez a címeres ner-szomorító gazember Fleck? Az ilyenekből minden lehet, csak új ember nem! Az ilyenek alámerültek, és tizenöt éve lélegzetet sem vesznek! Nem mondom, ha ez a Fleck pár héttel ezelőtt az első számú magyar közjogi méltóság hungarocellfejét rugdosta volna a Lánchíd budai hídfőjénél, és persze nem pénzért, hanem csak úgy, széles szakmai jókedvében, mert, teszem azt, szereti rugdosni az első számú magyar közjogi méltóság hungarocellfejét, esetleg szereti a focit, akkor egy szavam sem lenne ellene. A foci az foci! És nem mindenkinek lehet saját focipályája a háza mellett. Ezt én hajlanék akceptálni. Szerintem még Dopeman is, látják, bólogat. De hogy valaki egy ultrabalos Tisza-szigeten láncfűrészes jogi okoskodással izgasson a művészi önkifejezés szabadsága ellen, Dopeman ellen, az új világrend ellen, meg kell mondjam, ez akkor sem férne a fejembe, ha tényleg hungarocellből volna. Mindenből tudok engedni, de a szabadságból, még ha az per pillanat az én szabadságom is, jottányit sem! Flecknek mennie kell, rendszer marad. Idézőjelek nélkül. Söprés a demokratikus közéletből! Söprés a jogállamból! A jogi egyetemről pedig, ami mégiscsak az én almamáterem, végképpen söprés! És igen, söprés a Tudományos Akadémiáról is! Egyáltalán − merül fel de facto a magyaremberekben a kérdés −, mit keres egy ilyen jogászkodó tojásfejű manus a Dopemanek dolgos, kétkezi országában? A harcosok országában. Nem tudom, mit keres, de inkább ne keressen semmit. A nép ellenségeinek és egyéb háborúpárti kígyófajzatoknak semmi keresnivalójuk a normális, macsó magyaremberek szuverén paradicsomában! Leghelyesebb a SZUVÉHÁ lángpallosú angyalainak gondjaira bízni őket. Akiknek nem kell a szabadság, nem kell a jogállam, nem kell Táncsics Mihály, azoknak a történelem szemétdombján a helyük! És kész. Legyen vége a nemzetárulók dáridójának! Mi, Dopeman és én, ahogy a show-biznisz többi pénzhajszában megőszült derék harcosa, eleget tűrtük Brüsszel packázásait. Bábok tovább nem leszünk! Azt a hét- meg a nyolcszázát neki! Már elnézést Dopemantől az erős kifejezésért!