De rég volt

Élénk vita zajlik arról, meddig mehet el egy énekes vagy a sajtó a véleménynyilvánításban. Mint mindennek, ennek is akad történelmi előzménye. A szocializmus idején az első ellenzéki napilapban, a Dátumban # aláírással jelent meg A bukaresti csillag című írás.

„Mostanában az emberek inkább a betlehemi csillagot emlegetik, vagy legföljebb némelyik kistestvérét (például a magyar Parlamentét), s megbízható forrásokra hivatkozva sem lehet hallani a címbeli jelenségről. Ez azonban nem ok arra, hogy ne is essék szó róla, mégpedig némi sajtótörténettel körítve.

Manapság, amikor minden félreérthető jelzőt kétszer is ajánlatos meggondolni, nem jut eszünkbe, hogy valamiképpen régen is volt, akkor is született, működött a sajtótörvény. No, hát abban az átkos kapitalizmusban, amikor még a vállalkozókat a vállalkozók tették tönkre s nem az állam, megindult 1877-ben a Budapest című napilap. Brankovics György, aki egy időben szerkesztőként jegyezte, büszkén mesélte a harmincéves jubileumra kiadott albumban, hogy »mindig merészen, de durván sohasem írtunk«. Csupán egyetlenegyszer hívatta őt a kiadóval némi baráti beszélgetésre az államügyész, szelíden figyelmeztetve: »ő ugyan nem indít felsőbb utasítás nélkül ellenünk sajtópert, de ne dobálóddzunk az akasztófával, mert hurokra kerülhetünk«. Brankovics szerint: »e barátságos figyelmeztetésre az szolgáltatott okot, hogy a Budapest vasárnapi humorisztikus mellékletén egy akasztófa jelent meg, egy ragyogó csillaggal a tetején, s az akasztófa alatt Tisza Kálmán azt énekelte: ’Ahol az a csillag ragyog, én is oda való vagyok’«. A miniszterelnök természetesen nem indított sajtópert.

S hol van hát a bukaresti csillag, ki énekel alatta? Ezt olvasóink fantáziájára bízom…”

Találta és tálalta: – ős – bor