Szisz-szösszenet

Nagy érdeklődéssel és egyetértéssel olvastam az ÉS legutóbbi (2025/30., júl. 25.) számában Beck Zoltán és Fűzfa Balázs posztumusz megjelent interjúját Láng Gusztávval Hervay Gizelláról és Szilágyi Domokosról. Láng Gusztáv és Szilágyi Domokos egyidős volt, és mindketten Szatmárnémetiből kerültek a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, ahol 1958-ban végeztek. Miközben Szilágyi – akit barátai csak Szisznek neveztek – nem tette le záróvizsgáit, hanem újságíró lett előbb az Igaz Szó havi folyóiratnál, majd az Előre napilapnál, addig Lángot 1959-től tanársegédként alkalmazták a Marianum patinás épületében, és nekem ugyanabban az évben elsőéves egyetemistaként azonos szakon, adjunktusként verselemzési és stilisztikai „spec-kurzust” tartott. 1964-ben diplomázván 1966–69 között szülővárosom – Nagyszalonta – csonkatoronybéli Arany János Emlékmúzeumában lettem igazgató. Szilágyi akkor már országosan ismert és népszerű költő volt, főleg a legendássá vált Forrás-sorozatban megjelent első kötete, az 1962-es Álom a repülőtéren nyomán. Kellemes meglepetésemre 1967 nyarán egyik nap – minden előzetes jelzés nélkül – megjelent az irodámban Szilágyi, akit kérésére végigvezettem a múzeum öt szintjén: miközben én beszéltem, ő végig hallgatott és figyelmesen szemlélődött. Mivel semmilyen észrevételt nem tudtam kicsikarni belőle, utána megkértem, hogy írja be véleményét az illusztris látogatók számára fenntartott Arany-könyvbe, ami meg is történt imigyen: „Szép! Szilágyi Domokos” és az aznapi dátum. Ez a legrövidebb bejegyzés a vaskos kötetben. Mielőtt elköszönt volna, megkérdezte, ismerem-e Nagy Ábrahám tanárt, aki a rokona, és felkeresné. Igennel feleltem, mert a gimnáziumban engem is tanított, így szívesen felajánlottam, hogy elkísérem a Bocskai utcán lévő pedagógusi lakásába, ahol a háború után – mikor még bombatölcséreket kerülgettünk a járdán – nekem az óvodám volt. Útközben ő továbbra is szótlanul ballagott mellettem, de ezt már megszoktam, helyette én próbáltam megtörni a csendet a volt tanáromról szóló információkkal. Amikor megérkeztünk, Ábris házi köntösben, nagy örömmel fogadott mindkettőnket, tequilát bontott, társalgás közben az egész üveget elkortyolgattuk, közben pertut ittunk… Aztán minden előzetes hírverés nélkül, 1969-ben megjelent a bukaresti Kismonográfia-sorozatban Szilágyi Domokos Kortársunk, Arany János című remek tanulmánya, amely a szakma és a közönség körében egyaránt nagy sikert aratott. Akkor megértettem: ő élőszó helyett inkább az írást preferálta.