Létezésgyakorlatok

Az Atlasz első írása, A legtávolabbi föld például olyan történetet mond el, mely életlehetőségeink eljátszásának jövőbeli narratívája is lehetne. Az elbeszélés múlt, jelen és jövő kivédhetetlen összetartozásával szembesít: a hatalmi megszállottság vakságával (Ransmayr alternatív történelmi regényének metaforájával szólva, a Kitahara-kórral) s a szűklátókörűség következményével: a pusztulással, a transzgenerációs bűntudattal és a helyrehozás, a bűn kijavításának rögeszmés kényszerével. Egy Húsvét-szigetre tartó hajóúton meséli el az írónak egy odavaló csontsovány férfi, hogy édesanyja egész életében éhezett. S hozzáfűzi: „ez az éhezés, ez a böjtölés is csak kétségbeesett kísérlet lehetett, hogy anyja megszabaduljon népe sorsától, és egy asztráltestbe, igen, így mondta az anyja, egy asztráltestbe húzódjon vissza, amely végre szabad lehet a néhány falat kenyértől való áldatlan függéstől. Mert aki nem volt éhes kenyérre, az nem volt éhes földekre, legelőkre, hatalomra sem, az senkin nem akart uralkodni, senkit nem akart megölni, senkit nem akart felfalni.”