A költözés csöndje

Mostanában sok költözést látok. Teherautók fordulnak be a sarkon, kézikocsikon gurulnak a székek, ágyak, dobozok. Előkerül a hűtő, a mikró, a három éve meg nem nyitott IKEA-katalógus. Ám egyvalami feltűnően hiányzik: a könyv. Nemhogy kevés van belőle. Semennyi sincs.
Nem jön velük sem egy kiolvasott regény, sem egy gyerekek által szamárfülesre nyúzott mesekönyv, sem egy agyonhasznált szakácskönyv. De még egy naptárra hasonlító versesfüzet sem. A költözők nem visznek gondolatokat. Nem hoznak kérdéseket. Nem csomagolnak emlékezetet.
Úgy látszik, a könyv mint tárgy és szellemi szükséglet kikopott az életükből. Mint egy idegen nyelv, amit már senki nem beszél.
És ahol nincs könyv, ott előbb-utóbb beszélgetés sincs. Ott csak kiabálás van, utasítás, sérelem és harag. A gondolat helyét elfoglalja a vélemény, az érvelés helyét az indulat. A csend helyére zaj költözik.
Itt kezdődik a kulturális zaj.
Nem csupán hangokról van szó. Nem a zenéről, nem a tévéről. Hanem arról a fajta mentális, lelki és közösségi zajról, amely kiszorítja az elmélyülést, az önreflexiót, az együttérzést.
Ahol nem olvasnak, ott nem is kérdeznek. Ott nem keresik az összefüggéseket, csak reagálnak – gyorsan, indulatosan, gyakran agresszívan.
Az új lakások falai közé nem könyvespolc kerül, hanem hangszóró. Nem gondolatot hoznak, hanem hangerőt.
Nem csendesednek el, hanem hangosítanak. A kultúra mértékegysége ma már a decibel.
Ahol nincsenek könyvek, ott ritkán van csönd. Mert ahol nincs elmélyülés, ott csak zaj van. Ez a zaj nem madárcsicsergés, nem is Chopin-noktürn.
Ez: bömbölés.
A zene nem szól valamiről, csak szól valamiért: azért, hogy elnyomja a gondolatot. Azért, hogy más ne tudjon gondolkodni. Azért, hogy az egész ház megtudja: itt valaki lakik. Valaki fontos. Valaki hangos.
A hangerőt pedig – teljesen demokratikusan – az elfogyasztott alkohol mennyisége szabályozza. Ahogy nő a promille, úgy csúszik felfelé a potméter.
Nincs itt elnyomás, nincs diktatúra – csak bömbölésdemokrácia.
Mindenki hallja. Aki nem akarja, az is.
Nincs több csendes este, amikor egy fotelben egy József Attila-vers fölé hajolunk.
Van helyette hörgős sláger, két doboz sör és az ablakon kihajolva ordított életbölcsesség: Ez itt az én házam! Az én teraszom!
Közben a könyvek porosodnak a lomtalanításon. Vagy már odáig sem jutnak el.
Hisz minek őrizni a múltat, ha úgyis ki lehet hangosítani a jelent?
És a szomszéd? A szomszéd már nem ember.
A szomszéd: zavaró tényező.
Egy arc, amit látunk a függöny mögött, de nem kell vele beszélgetni.
Nem kell tudni a nevét. Elég, ha tudja, ki az úr a háznál.
Mert itt demokrácia van: a decibel dönt.