Mennyi az annyi

Bonyolult világunkat csak hasonlóan összetett fogalomrendszerrel tudjuk kezelni. Vannak is nehézségeink az eligazodásban: az összetartozók megkeresésében, a lényegesnek a lényegtelentől való megkülönböztetésében. Hajlamosak vagyunk össze nem illő dolgokat egy kalap alá venni, nem összeillőket összevetni, hasonlítgatni stb. Értelmezés vagy ítélet kialakításánál a (leg?)lényeg megkeresése helyett gyakran a hétköznapokban egyébként elegendő egyszerűsített (felszínes) gondolkozásnál maradunk, és nem gondoljuk végig a dolgokat. A vitákban ugyanaz történik, mint amikor egyes szavak hallatán mindenki másra gondol, és simán elbeszélünk egymás mellett. Pedig fontos lenne a struktúra megismerése, valamint a végső lényeg megkeresése.

Ennek jelentőségére vonatkozóan nézzük az alábbi példát. A közvélekedés egyszerűsítő (felszínes?) felfogása a legnagyobb jelentőséget a cselekedetnek (pl. erőszak) tulajdonítja, egyébként tévesen. Ugyanis ez a szemlélet figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy tett nincsen verbalitás (szóbeli, megfogalmazott és esetleg ki sem mondott fenyegetés) és ezt megelőző gondolat (legközelebb pofán vágom, ha még egyszer...), – tehát a lényeg a gondolat(!) – nélkül.

Demokrácia és kontroll

A fentiekről azért kell beszélni, mert az utóbbi idők gyakran felszínes politikai diskurzusában rengeteg mindenről szó van, ami rossz, ami elkeserítővé teszi életünket a mai Magyarországon, épp csak a lényegről nem. Pedig a lényeg a demokrácia. Ez mindennek az alapja. Enélkül nincsenek jól működő (nyugdíj, egészség-, oktatás-, igazság-, pénzügyi stb.) alrendszerek. A (parlamentáris) demokráciában a választók rendkívül szerteágazó kívánságait, elképzeléseit jobboldali, baloldali, polgári, liberális, szociáldemokrata, környezetvédő, nemzeti radikális stb. pártok összegezik. Programot dolgoznak ki, amelyben kifejtik, hogy mit és hogyan szándékoznak csinálni. A választó a pártok versengése után (ideális esetben!) arra a pártra szavaz, amelyikről úgy gondolja, hogy az ő értékrendjének megfelelő elképzeléseket fogja megvalósítani. Esetenként a pártok kényszer vagy észszerűség alapján koalíciót kötnek.

Nálunk viszont mintha a legszélesebb körben teret nyert volna a felfogás, hogy pártok nélkül is lehetne politikát csinálni. A civilek hosszú ideig teljes elutasítással (néha finnyásan) tartották magukat távol a pártoktól, ingyenélőknek, „megélhetési politikusoknak” bélyegezve az ott dolgozókat. Továbbá vannak, akik hangulatkeltő rosszindulattal „füstös szobákban kialakított ócska alkukról” beszélve diszkreditálják az abszolút természetes koalícióképzést. Arról nem beszélve, hogy a demokráciának a versengés mellett a józan kompromisszum és megállapodás is fontos eleme.

A fentiek egyben azt is jelentik, hogy amennyiben valaki azzal áll elő, hogy nincs bal, nincs jobb, nincs liberális és konzervatív stb., csak magyar, továbbá a leghatározottabban elzárkózik mindenfajta, más pártokkal való együttműködéstől, mert ő mindent megold, az egyszerűen nem demokrata. Akik elvetik ezt az értelmezést, azoknak ott van a kijelentés. Magyar Péter szerint „[t]eljesen mindegy, hogy demokrácia vagy jogállam. Nem szeretem ezeket a szavakat. Teljesen feleslegesek.” Várható ettől az embertől demokrácia? Aki meg ezt nem jól látja, az utólag ne panaszkodjék.

A Fidesz a 2010-es választási programjában tett ígéreteit megszegve ma már csak arra jó, hogy fenntartsa a látszatot. Demokratikus pártnak nem tekinthető, nincs senki, aki ott féken tartaná Orbánt. Van ilyen a pár tucatnyi tagot számláló, egyébként attribútumait figyelembe véve még pártnak se mondható Tisza-mozgalom esetében? Még beszélni is értelmetlen erről. Az ellopott és az ország működtetéséhez szükséges pénzek mellett az is látható, hogy a puszta lojalitás alapján a NER Orbán által kiválasztott vezető (szakpolitikusi?!?) gárdája tevékenységével mekkora károkat okozott és okoz folyamatosan. A Tisza környékén a biztonsági tanácsadó és egészségügyi szakértőnek mondott orvos kivételével nyoma nincs az egyes ágazatokhoz értő (ismert, elismert?) szakembereknek. Lehet enélkül kormányozni? Reménykedhetünk, hogy lesznek ilyenek? Mikor és honnan? Hol vannak azok a fogasok (Magyar Péter nyilván a Fidesz környékén keresi), ahonnan az ilyeneket le lehet akasztani? Nem sietnek oda a maradék, függetlennek tekinthető média elemzői sem.

Vakhit és fanatizmus, populizmus és demagógia

Érdemes néhány gondolatot fordítani erre a további négy lényeges fogalomra. A vakhit forrásai a tájékozatlanság, a tanulatlanság, valamint a következetes és kritikus gondolkodás utóbbiból származtatható hiánya. Ezen túlmenően azonban a legfontosabb tényező a mindent (legfőképpen az észszerűséget felülíró) érzelem: az óhaj, a vágy. Kétségtelenül egyszerűbb a tájékozódás és gondolkozás helyett az érzelmekre hagyatkozni (lásd Ki a hülye?, Népszava, Szép Szó, 2022. 03. 26.).

A világot többé-kevésbé tévesen látjuk, megfelelő racionális kontroll nélkül az érzelmeink félrevisznek, rossz döntéseket hozunk. A beérkező információk és a tudatalattink tartalma (korábbi információk, tapasztalatok, élmények) alapján kialakuló érzelmeink eredményeként, még a kognitív disszonancia kialakulásának kockázatával is dacolva, a valóságtól nagyon eltérő, sajátos értelmezés alakul ki. Ráadásul, miután a vakhit kialakult, többnyire olyan erősen rögződik, hogy az kizárja az utólag érkező, a korábbi értelmezés felülvizsgálását igénylő és lehetővé tévő, korrekcióra alkalmas információk, gondolatok figyelembevételét. Helyette kimondottan a megerősítés lehetőségeit kínáló értelmezéseket keresi, és csak azokat engedi érvényesülni. Ezt teszi a tudatalatti, mivel vonakodik beismerni, hogy korábban tévedett.

Mindenkinek lehet hasonló tapasztalata, de pontosan ezt látjuk, amikor egy Facebook-bejegyzésre olyan válasz érkezik, amelynek köze nincs az eredeti témához. Ilyenkor a hozzászóló nem a – ráadásul valószínűleg felületesen olvasott – bejegyzés tartalmára fókuszál, hanem eluralkodik benne az annak alapján kiváltott érzelem. Hozzászólásként aztán ezen érzelmei szerint formálódó gondolatait fogalmazza meg. Sokszor a bejegyzést megjelentetőben kétségek merülnek fel, hogy a kommentelő egyáltalán elolvasta-e a bejegyzését.

A fanatizmus a vakhit erőteljesebb, szélsőséges formája, és egymástól csak megnyilvánulásban és aktivitásban különböznek. Többek között az Fb-n megjelenő érvek nélküli, személyeskedő, sokszor gyűlölködő kommentekben.

A populizmus többértelmű fogalom, de elsősorban olyan politikai ideológia és főleg gyakorlat, amely a „nép” eszméjét abszolutizálja retorikájában és állítja szembe az „elittel”. Ugyanakkor leegyszerűsítően sulykolja a felszínesen gondolkozó széles tömegek számára vonzó témákat, megoldásokat. Ezzel szemben a demagógia a Wikipédia szerint: „Népámítás. Nagyhangú, megalapozatlan ígérgetés és az érzelmek, szenvedélyek felelőtlen felszítása a tájékozatlan néptömegek megnyerésére.”

Hátratekintve

Most egyszerűsítésképpen nézzük a témánk szempontjából két fő politikust. A 2010-es választásokhoz közeledve Orbán viselt dolgai legalábbis elgondolkodtatóak voltak. Éppen ezért a 2/3-os többséget fenyegetőnek tartó magyar írók és publicisták, mások mellett Konrád György és Ungváry Rudolf vagy Bauer Tamás, vészmadárnak lettek kikiáltva, de végül nekik lett igazuk.

 Orbán a saját pártjában meghatározó vezetővé emelkedett, majd azt eszközként felhasználva a legpesszimistább forgatókönyvet is felülmúlóan, a teljes államgépezetet maga alá gyűrő és ezáltal egy országot uraló, olyan mindenható vezérré vált, aki gondoskodik „minden magyarokról”. Mindentől (legfőképpen a maga gyártotta ellenségtől és okozott bajtól) megvéd bennünket, magyarokat. A törvényesség látszatát nagy igyekezettel (egyébként éveken keresztül sikeresen) fenntartva olyan páratlan (ördögi) tehetséggel bontotta le a demokráciát és alakította ki a (félkemény diktatúrának is nevezhető) teljhatalmat, amiért a hasonló lengyel, amerikai és török aspiránsok méltán becsülték és irigyelték.

Szalai Anna Tíz perc című publicisztikájában (Népszava, 2025. 06. 07.) írja: „Már előbb kellett volna. Leállni, odacsapni, jelezni, sztrájkolni, bármit is. (…) Rengeteg ok, rengeteg alkalom. Nem tettük.” Igen, így, többes számban: nem tettük, és ebben mindenki benne van. Ebből is látszik, milyen alaptalan és igazságtalan az a vád, hogy a Fidesz kétharmada kizárólag az inkompetens ellenzéki pártok, és legfőképpen Gyurcsány „bűne”.

Orbán hatalmának kialakításában egyik tényező kétségtelenül a legyőzhetetlenség nimbusza volt, amit pedig a történelmünkben páratlan, mindent letaroló, pusztító, hazug, tartósan félrevezető kommunikáció erősített és tartott fenn. A másik pedig a sokáig valóságként megélhető, később csupán hazudott és csak viszonylagos jólét, ami nem az eredményes kormányzásnak, hanem kizárólag az EU-tól érkező pénzeknek volt köszönhető.

Rövidebb történet a másik főszereplőé, aki másfél éve tűnt fel a semmiből, és aki a NER-nek éveken keresztül nemcsak egyszerű kedvezményezettje, de igyekvő közreműködője is volt; mindaddig, amíg ambíciói kielégülhettek. Amikor a milliárdos gázszerelő nem volt hajlandó alkalmazni, az lehetett akár az utolsó csepp. A kegyelmi botrány keltette példátlan felzúdulást kihasználva, pár nap gondolkodás után helycserés támadásba lendült. Az újat nem hozó, kormányt ostorozó kritikáját a messiásváró vakhívők, mintha máshol ilyeneket soha nem hallottak volna, az ő javára írták. Semmivel alá nem támasztott ígéreteit készpénznek vették. A múltját pedig egy csapásra elfelejtették. Politikai celebként indulva kiugróan sikeres influenszer lett. Egy, őt támogató, láthatatlan személyekből álló csoport közreműködésének, valamint a rendkívül energikus, frazeológiáját, szimbólumrendszerét tekintve alapvetően populista tevékenységének köszönhetően óriási rendezvényeket hozott össze. Kényes kérdésekben pedig egyszerűen nem foglal állást (orosz agresszió, átláthatósági törvény stb.). Ennek eredményeként egy mindjobban növekvő támogatottságú, de alapvetően protestmozgalom létrejöttének lehettünk tanúi. Még mielőtt az utóbbi évtizedekben látható mintákat követve mozgalma párttá érhetett volna, annak érdekében, hogy részt vehessen a fővárosi önkormányzati és az európai parlamenti választásokon, bevásárolta magát egy minipártba, és beült annak elnöki székébe. A vakhívő választók pedig a demokrácia megcsúfolásaként nemcsak a bizalmukat el nem nyerő, de számukra teljességgel ismeretlen jelölteket biankó szavazataikkal bejuttatták az Európai Parlamentbe és a Fővárosi Közgyűlésbe. Ezeknek az embereknek a hozzá nem értéséről tanúskodó, Budapest működését súlyosan akadályozó tevékenysége külön fejezetet érdemelne.

Előretekintve

A 2026-ban esedékes választásokhoz közeledve elmaradásának vagy erőszakos kimenetelének az esélye csökkenni látszik. A turbulencia viszont csak fokozódik. Éppen ezért határozott meggyőződésem, hogy mivel mintegy 10 hónap van még hátra, mindenfajta mérlegelés, előrejelzés a béljóslás kategóriájába illik. Annál is inkább, mert ezernyi bizonytalansági tényező áll fenn. Elsősorban például azért, mert a választási törvény utolsó pillanatban való megváltoztatása felől nem lehet kétség.

Ennek ellenére rengetegen hangoztatják a leghatározottabb állításukat valamiféle kétesélyes kimenetelről, amit a folyamatosan ránk ömlő (egyébként is sokféle bizonytalansággal jellemezhető) közvélemény-kutatási eredményekkel és azok elemzésével igyekeznek bizonyítani. Pedig a közvélemény-kutatók a listás szavazatokra adott támogatásokat mérik, miközben választási szakértők szerint döntő befolyásuk az egyéni körzetekben leadott szavazatoknak lesz, legalábbis a jelenlegi szabályok szerint. A kétesélyességre vonatkozó tévhit kialakulása elsősorban felszínes, egyszerűsítő gondolkozást tükröző spekulációnak, valamint a két fél (kormányoldali és közösségi médiafelületeken) nagyjából azonos eredményű, mindent elborító, túlharsogó propagandájának tudható be. A fától aztán nem látszik az erdő.

Ami az EU-t illeti, Orbán végleg egyedül maradt, a karanténba kényszerített szélsőjobb pedig nem segíthet rajta. A három nagyhatalomhoz dörgölőzés sem hozza a kilátásba helyezett előnyöket. Az EU-s pénzcsapok elzárásával elfogyott az oligarchák eltartására és a madzagra kenhetőre szükséges pénz. Végül a nimbusz betegességig való hajszolása miatt az „elmúlt tizenöt év” minden bűnének következményei egyszerre szakadnak rá, és ezt most már a leghangosabb, legzagyvább propaganda sem képes leplezni. A sokáig betontömbnek mutatkozó választói blokk egyre láthatóbban repedezik, töredezik. Annál is inkább, mert a vakhívők most már saját bőrükön és mindennél közvetlenebbül tapasztalják, mindennapjaikban élik meg a bajt, szemük felnyílik. Összefoglalásképpen, elfogadhatónak látszik a mostani támogatottság, illetve annak trendje, valamint a várható választási eredményük közötti összefüggés.

A Tiszának ugyancsak mintha egyetlen ellenfele Orbán lenne. Ennek legújabb attrakciója az a sulykolás, amellyel az aktuális témától teljesen függetlenül, a Fővárosi Közgyűléstől kezdve az operatív igazgatóval készített (Ötpontban) podcaston keresztül az EU-val kapcsolatos fellépésig (pl. a Manfred Weberrel folytatott beszélgetés) minden alkalommal előadják a visszaszámlálást, hogy mikor váltják ők le a Fideszt. Az általa „ó” előtaggal leminősített ellenzéket ugyanis legyőzte, mint Márki Zay 2022-ben, aminek az eredményét ismerjük. A léggömb további felfújását jól szolgálta a kongresszusnak hazudott monstre színjáték, ahol a (vannak vagy pár tucatnyian?) párttagok választott küldötteinek aktív részvétele helyett a nézők gyönyörködtek, szinte belefulladtak az ígéret-tűzijátékba. A háromnegyed éve tavaly októberre ígért, a párt alapszabályát és programját elfogadó, valamint vezetőséget választó kongresszus új esedékes időpontja idén novemberre halasztódott. Lehet, hogy addigra a párttagok száma is megsokszorozódik?

A lényegről, a demokráciáról egy árva szó nem volt. Továbbra sem tudhatjuk, hogy mit jelent a „tégláról téglára lebontjuk” üres lózungja. A miből futja mindenre kérdést jócskán leegyszerűsítve az EU-járandóságok felszabadítására, valamint az ellopott pénzek visszavételére utaltak. Ez utóbbival kapcsolatban a jogászok ugyancsak megosztottak, tehát vagy lesz belőle valami, vagy nem. Egy biztos, hogy hosszú hónapokba, ha nem évekbe fog telni, amíg ezek rendelkezésre állnak.

A csúcs az ebben is a Fideszt utánzó demagóg megosztó taktika, mi (a jók) és ők (a rosszak), az áldozatos munka hősei, kontra a hatalmukat az ország érdekei elé helyező mindenki más, élősködő, „mandátumbitorló” többi politikus. Pontosan nem tudható, hogy ez utóbbi alatt az elnök mit ért, de valószínűleg nem a biankó szavazatokkal pozícióba került saját politikusaira célzott (akik az Európai Parlamentben vajon ingyen dolgoznak?).

Összefoglalva: az annyi nem annyi, mint amennyinek sokan gondolják. A Tisza-mozgalom támogatottsága és a józanul várható választási eredménye köszönőviszonyban sincs egymással. Érdemes lenne a közvélemény-kutatások eredményén való állandó rugózás helyett a fentieken elgondolkozni, idő még van bőven.

Egyvalamiben biztos vagyok. Igaz, nem egyértelmű, hogy a kormányváltáshoz mennyire van szükség, de ha akár egyszerű többséggel, akár kétharmaddal Magyar Péter kerül a régi miniszterelnök helyére, akkor nekünk annyi.