Vissza a kúthoz

Tömpe István fontos visszatekintésének alcímválasztása (A privatizáció – avagy egy régi kút újralátogatása, ÉS, 2025/25., jún. 20.) találó: a privatizáció témája valóban kimeríthetetlen; annak kútjához újra meg újra visszatérünk (érthető módon főként azok, akik ebben részt vettek) – remélhetőleg annak veszélye nélkül, hogy emlékezetünk korsója eltörne…  Az alábbiakban az írás néhány megállapításához fűznék – személyes tapasztalaton alapuló – megjegyzést.

1992 tavaszán csatlakoztam az Állami Vagyonügynökséghez, ahol a Matáv majdani privatizációs tranzakciója előkészítésének felelőseként, számos külföldi tanácsadó céggel és ügyvédi irodával együttműködve, a szükséges szektorpolitikai koncepció kidolgozása és a jogi-szabályozási keretek létrehozásának koordinálása volt a feladatom. Visszatekintve, szakmai pályám fontos állomásának tartom, hiszen részt vehettem egy gazdaságtörténeti jelentőségű „alapkőletétel”-ben;  az első jelentős nagyvállalati átalakítási és értékesítési eljárás kidolgozásában, amely sok tekintetben modellként szolgált a többi hálózatos iparág (víziközművek, gáz) vállalatainak későbbi privatizációjához.

Tömpe István utalt a 80-as években megindult ágazati rekonstrukciós programkezdeményezésekre. Ezek nyilvánvalóvá tették, hogy a hazai félvezető- és távközlési berendezésgyártó ipar előtt álló akadályok (a fejlett nyugati technológiák exportjára vonatkozó tilalom) és a krónikus forráshiány miatt külföldi tőke bevonása és stratégiai tulajdonosi érdekeltség, valamint korszerű vállalatirányítási kultúra megteremtése nélkül nincs esély az ország gazdasági-társadalmi fejlődését megalapozó hálózatfejlesztésre. Tömpe István megállapítása, miszerint „mire a rendszerváltás bekövetkezett, a privatizáció szinte egyetlen igazolható célja az adósságcsökkentés támogatása maradt”, a Matáv-tranzakció esetére nem vonatkoztatható: 1992 őszére az MDF-kormány illetékesei számára is világossá vált, hogy a telefonmizéria mielőbbi megoldása (telefonellátottság tekintetében akkoriban az európai országok közül csak Albánia állt Magyarország mögött…) az 1994. évi választások egyik legfontosabb politikai tétje lesz. Emellett, természetesen szem előtt tartva az elérhető árbevétel maximalizálását, a sok irányból érkező szakmai és politikai nyomás ellenére sem áldoztuk fel a távlati célt: nem egy tisztán pénzügyi befektető, hanem megbízható szakmai-stratégiai vevő megtalálása volt a prioritás. Hosszú sora van annak (e rövid reflexió keretében nincs mód az érdekfeszítő történet elmesélésére), hogy milyen bonyolult erő- és érdekviszonyok, személyes és pártpolitikai ambíciók, szerteágazó jogalkotási elképzelések, vállalatvezetői és helyi önkormányzati lobbik és eltérő külföldi precedensek által befolyásolt tanácsadói (pre)koncepciók közepette végül is miként alakult ki az a jogi-szabályozási keretrendszer és vállalatátalakítási, értékesítési konstrukció, ami – meggyőződésem szerint – utóbb Kelet-Közép-Európa egyik legsikeresebb tranzakciójává tette a Matáv privatizációját.  Az ügylet előfeltételeként – és nem elsősorban az Ipari Minisztérium javaslatára, hanem a nemzetközi befektetői elvárásoknak megfelelés érdekében – az addig hatósági jogkörökkel rendelkező, száz százalékban állami tulajdonban és teljes piaci monopolhelyzetben lévő Matávot kellett előbb üzletágakra szétválasztani, majd részvénytársasági formába átalakítani. Eközben figyelemmel kellett lenni arra, hogy sem a bevezetendő versenypiaci megoldásokhoz, sem a vállalat felértékeléséhez fűződő érdekek ne sérüljenek. Az ehhez szükséges jogszabályok: a verseny-, koncessziós,  önkormányzati, közbeszerzési és egy sereg más, ágazati törvény kiérlelése és az intézményrendszer létrehozása ennek az ügyletnek az előkészítése érdekében kezdődött meg. Ennek jelentőségét nem lehet túlbecsülni, hiszen ezzel egy új piacszabályozási rezsimet alapoztunk meg; ekkor születtek meg az újszerű versenyeztetési és árszabályozási koncepciók, valamint a piaci szereplők együttműködését befolyásoló rendelkezések – mindmegannyi jogi innováció. Nem mellékesen, ezáltal vált lehetővé, hogy a magyar távközlési szektor szerkezeti és szabályozási reformja révén röpke évtized múltán ennek az ágazatnak a kompatibilitása felelt meg a leghamarabb az EU-hoz csatlakozásunk során a közösségi harmonizáció kívánalmainak.

Lehet vitatni, hogy a vállalatok gazdasági társasági formába alakítása kapcsán melyik szempont volt a fontosabb: a tartalom vagy a forma. Tömpe Istvánnal szemben én úgy gondolom, hogy – miközben a végcél nyilvánvalóan a privatizációs döntés, a tranzakció sikeres megvalósítása és az elérhető árbevétel maximalizálása volt (kellett volna legyen) –  az vitán felül áll, hogy egy  külföldi vevő számára a polgári jog szabályait kielégítő társasági forma szükséges feltétel. A szerzőnek abban teljesen igaza van, hogy ez a tömeges átalakulás irdatlan terhet jelentett az ÁVÜ apparátusának, s az is tény, hogy a politika ezzel indokolta az átmeneti vagyonkezeléssel megbízott ÁPV Rt. létrehozását. A Matáv-tranzakció előkészítésének állását tekintve ugyan vagyonkezelési feladatokról 1993 elején még nem lehetett szó, ám az új szervezet működésének kezdetén az ügylet további intézését az ÁPV Rt. átvette. Ezt követően kiléptem az állami szolgálatból, ezért már nem volt rálátásom a folytatás részleteire, de osztom a szerző meglátását a szervezet megszűnését előidéző „politikai viharok”-ról. Mindazonáltal harminc év távolából örömmel tölt el, hogy a tranzakció végül az általunk javasolt nyomvonalon, célszerű konstrukcióban és a megfelelő stratégiai képességű és hosszú távra elkötelezett partnerek bevonásával ment végbe. Tömpe István a vevő (a Deutsche Telekom) kiválasztásában a 30-as évek külpolitikai orientációjának visszatérését látja. Meg kell jegyezni, hogy a nyertes konzorcium másik tagja az amerikai Ameritech volt. (Különös visszaemlékeznem arra a késő őszi délutáni látogatásra, amikor irodám ajtaján egy bizonyos Mr. Duval társaságában bekopogtatott Sass Magda, Kertész Imre néhai özvegye, aki akkor Illinois állam budapesti képviseleti irodáját vezette, és az Ameritech piaci tájékozódását segítette a Matáv várható privatizációjának előkészületeiről.)

Én úgy látom, hogy a győztes konzorcium kiválasztása elsősorban szakmai szempontok alapján történt, és üzletileg helyesnek bizonyult: a kétféle üzleti kultúrát jól ötvöző szakmai befektetők a végrehajtott fejlesztések révén néhány év alatt immár európai színvonalú távközlési szolgáltatóvá – Magyar Telekommá – alakították a vállalatot, amelyet azután a magyar és az amerikai tőzsdére is bevezettek. Mindent összevetve ezt a tranzakciót joggal tekinthetjük sikertörténetnek.

A privatizáció kifogyhatatlan témáját – változó színvonalon – sokan és sokszor tárgyalták már: a korabeli sajtó napi rendszerességgel követte az eseményeket, bizonyos távlatból kutatók elemezték és értékelték a folyamatokat. Tömpe István írása nyomán azonban arra gondolok, hogy – a hegeli elvnek megfelelően – a dolgot annak történetisége nélkül nem lehet teljes mértékben megérteni. Ha tehát valaki venné a fáradságot, hogy megírja a hazai privatizáció esemény- és intézménytörténetét igényesen feltáró monográfiát, úgy érdemes lenne a kúthoz visszatérniük azoknak, akik még hitelesen tanúskodhatnak, mielőtt a forrás elapad.