Szenvedés, értelem, immoralitás

Mindaz, amiről Arjen van Lil történész beszél (A szenvedésnek is lehet értelme, ÉS, 2025/25., június 20.), két aspektusból is árnyalható szerintem. Az egyik a szenvedés értelemteli, racionális transzformációját érinti, a másik a szenvedés okainak a történeti-politikai, kulturálisan determinált jellegére vonatkozik. Utóbbival kezdeném.

Amikor a holland történész az interjú elején kategorikusan kijelenti, hogy a pszichiátriai értelemben, diagnózisban manifesztálódó szenvedés okai szerinte „nem (kiemelés tőlem – V. R.) a pszichiátrián belül keresendők, hanem a politikai, a társadal­mi kontextusban”, a feminizmus ideológiáját, politikai lobbikat emle­get­ve itt; illetve amikor később „trau­ma­kultúráról”, a szenvedésnek, a poszt­traumás stressz zavarnak (PTSD) kulturálisan is determinált jellegéről szólva azt fejtegeti, hogy manapság elveszett a szenvedés potenciális jelentése (szemben a korábbi történelmi korszakokkal, társadalmi berendezkedésekkel, ahol ezt tipikusan a vallásgyakorlás stációi igazolhatták), akkor, minden részigazság elismerése mellett is, szükségét érzem hasonló határozottsággal leszögezni, hogy a szenvedésről, a traumáról való diskurzus fókuszának „historikus eltérítése” bizonyos kockázatokkal járhat. Ha a különféle szenvedéseknek, traumáknak a forrásait, ezek tárgyalását egy alapvetően történeti-kulturális folyamatokban gondolkodó, hűvös távolságtartással ítélő történész módjára csupán historikusan változó – társadalmi, történeti, politikai, kulturális – együtthatók közé helyezzük és közösségileg értelmezzük, miközben ezzel párhuzamosan eltekintünk az e területen illetékesebb pszichiátriának, humánetológiának, személyiség- és szociálpszichológiának, filozófiának a jelentőségétől, akkor azzal implicit módon demonstráljuk azt a relativizmust is, ami elvitatja az ember immanens, lényegileg változatlan (noha eredendően ellentmondásos) természetét, érző és szenvedő lény mivoltát, a szenvedéssel fenyegető örökös léthelyzetét. Ez a természet akkor is jelet ad magáról, akár némán, akár látványosan, ha azt több száz vagy több ezer év távlatából már a lehetetlenséggel határos rekonstruálni vagy igazolni a korábban fennálló (különösen a szekularizáció és individualizálódás előtti, Istennel és más vallási képzetekkel terhelt) társadalmi keretek között.

Az interjúban Arjen van Lil kitér az átélt szenvedés esetleges hasznára, a traumában, szenvedésben potenciálisan megbúvó értelemre. Nem új keletű ez a megközelítés: Viktor Frankl elsőként ismerte fel és hangsúlyozta ennek a jelentőségét előadásaiban, még inkább pedig az általa az 1930-as években kidolgozott (és azóta önálló irányzattá vált) egzisztenciaanalízisben és logoterápiában.

Annak ellenére, hogy nem vitatom a látványos eredményeket, a módszer – akár a statisztikával mért sikerességi rátán is túlmutató – sikerességét, számomra ez az egész koncepció (a szenvedés értelmével, a rugalmas alkalmazkodóképességgel, a reziliencia fogalmával együtt is) sántít. Ami igazolható, visszaigazolható gyakorlati, haszonelvű szempontok szerint; s ami – Jean Améry szavaival – az „élet logikájába” illeszkedve megteremtheti egy emberileg élhető és értelmes élet kereteit, az persze a szélsőséges szenvedést, traumát átélt alany és környezete szempontjából hatalmas eredmény. Ugyanakkor tisztán filozófiai (itt: morális) szempontból nincs és soha nem is lehet mentség arra, amikor egy önreflexióra képes érző lény igazolhatatlanul él át kegyetlenséget, válik passzív elszenvedőjévé a – Barcsi Tamást idézve – „szükségtelen és nem menthető, elfogadhatatlan szenvedésokozásnak”. Amikor ez megtörténik, szélsőséges esetben például a kínvallatásnál, akkor az a világ iránti bizalom rendül meg, ami utólag reparálhatatlan. (Améry ír erről részletesebben Túl bűnön és bűnhődésen című esszékötetében.)

Látni kell, hogy minden alkalommal, amikor akár egy pszichiáter, akár (mint jelen esetben is) egy történész jó szándékúan a szenvedésnek az értelmességéről beszél, akkor a világ iránt töretlen bizalommal bíró „élet logikájának” a nyelvén szólal meg, gyakorta indokolatlanul. Egyrészt ez a logika tudattalanul-reflektálatlanul is meghódol az élet túláradó vitalitása előtt, meghajol az emberi életet is fenntartó őserő (a schopenhaueri akarat) nyers és brutális túlereje alatt, másrészt hallgatólagosan előfeltételezi, hogy a puszta emberi életnek, az egzisztenciának a primátusa, mindenáron való fenntartása előrébb való, mint egy megtépázott, méltatlanná vált, fenntarthatatlanságában élhetetlen élet tisztán morális alapú „lekerekítése”, befejezése (akár önkéntesen, akár külső segítséggel). Hallgatólagosan, nem csekély optimizmussal előfeltételezi azt is, hogy a traumát átélt individuum tapasztalatai feldolgozhatók, racionálisan interpretálhatók, későbbi életébe integrálhatók, és egyáltalán: hogy az áldozat rendelkezik azzal a szabadságfokkal, ami gyakorlatilag is lehetővé teszi részére (és a terapeutája számára) a szenvedés köréből való kilépést, a traumához való elasztikus viszonyulást.

Az élet logikájának nyelve a pácban lévő Münchhausen báró nyelve is lehetne akár. A szenvedés okát, körülményeit és hatását; az átélt, sokszor az élet emberi folytatását ellehetetlenítő, mélységes mélybe rántó tapasztalatokat és fájdalmakat zárójelezve óhajt túllépni mindezeken, s kievickélni a fényre. Csakhogy a szenvedő alany kiemelése reménytelen helyzetéből egyben akaratlanul is lefokozza a traumát, a szenvedést; az eladdigi életének – mint önérvénnyel és önértékkel bíró narratívának – emberi minőségét adó, fundamentumát képező méltóságában és koherenciájában bekövetkező törést. Ebben a gesztusban, számomra legalábbis, minden jó szándék ellenére mindig megmarad valami immorális tartalom. Azt is mondhatnám, hogy a szélsőséges trauma és a vele inherensen fellépő PTSD relativizálása, „valami pozitívvá” való transzformációja csakis élethazugságokon keresztül vezethet.

Szó sincs arról, hogy egy traumát túlélt individuum Arjen van Lil által említett „új énje” jobb vagy fejlettebb volna ahhoz a korábbi, trauma előtti énjéhez képest, ahova immár nem térhet vissza, és amit a PTSD-ben kénytelen így vagy úgy elgyászolni. Nietzschének részben igaza volt: ami nem öl meg, megerősít, de kérdés, hogy milyen áron. S kérdés az is, hogy módunkban áll-e a traumához utólagos, az értelmezés szabadságával való viszonyulás, hozzáférés. Mert nem jobb vagy fejlettebb ez az új én, hanem: MÁS. Életerősebb? Harcedzettebb? Talán. Sokaknál biztosan. Mások meg belerokkannak, annak ellenére, hogy egy logoterápia esetleg képes rámutatni valami értékadó, pozitív, új orientációt jelentő világítótoronyra személyes életükben.

Ez a transzformáció az az ár, amit egy átkeretezett, vélt vagy valós pozitív tartalommal feltöltött, trauma utáni élet fenntartásáért, folytatásáért kell megfizetni, de ami egyszersmind egy magasabb, tisztább, filozófiaibb pozícióból alátekintve mégis megengedhetetlennek, olykor kivitelezhetetlennek tűnik. Jean Améry, Kertész Imre is így gondolták. (Előbbi bele is halt.)