Színe és visszája

Mind a szakirodalomban, mind a szűkebben vett szakmai kérdéseknek is helyet adó médiában újra és újra felvetődnek olyan kérdések, melyek saját időmércénkkel mérve réges-rég váltottak ki viharokat, és talán el is felejtettük őket. Tömpe István A privatizáció című publicisztikájának (ÉS, 2025/25., jún. 20.) tárgya számomra ezek közé tartozik. A szerző a szétesőben lévő Kádár-rendszerben az 1980-as évek második felében lezajlott, részben spontán, részben államilag vezérelt privatizációs folyamatról bőséges példatárat idézve ír, támaszkodva saját közigazgatási és kutatói tapasztalataira.

Tudni érdemes, hogy az állami vállalatokat érintő, az 1984–85-ös években bevezetett irányítási és szervezeti reformok, amelyeket hosszú évek munkájával dolgoztak ki az akkori közigazgatás vezető szervezeteiben és tudományos műhelyeiben, jelentősen csökkentették az ágazati minisztériumok által gyakorolt közvetlen irányítást. A tulajdonosi jogok túlnyomó része átkerült az állami iparvállalatokhoz, kialakítva számukra az önirányítás lényegi elemeit tartalmazó környezetet. Igaz, a reformcsomag nem érintette a stratégiai jelentőségű nagyvállalatokat és a közüzemi vállalatokat, de a versenyszféra közepes és kis méretű vállalatai önkormányzó/önigazgató szervezetekké alakultak át vállalati tanáccsal és közgyűléssel, s az igazgató személyéről is ők hoztak döntést. A nevezett vállalati reform előkészítésében jelentős szerepet játszó Sárközy Tamás megfogalmazásával élve, az érintett állami vállalatok vezetése gyakorolta a tényleges tulajdonosi jogokat, a gazdaságirányítás szervezeteire pedig a törvényesség felügyelete maradt.

Kicsit furcsa, hogy a spontán privatizáció fogalmát a szerző csak írása felénél fejti ki, de ez most mellékes: a spontán privatizáció alapértelmezésben a vállalatvezetés önkezdeményezésén alapuló privatizáció, de később a fogalmat kitágították. Megjegyzem, szakmai életpályám során ugyan nem foglalkoztam kifejezetten a vállalati privatizációval, ugyanakkor rá irányuló korai érdeklődésem összefüggött az 1980-as évek második felében megírt kandidátusi disszertációm témájával, nevezetesen azzal, hogy az államigazgatás az új gazdasági mechanizmus 1968-ban történt bevezetése utáni két évtizedben miként foglalkozott a válságba került iparvállalatokkal. Nem mondhatni, hogy ez a válságkezelés nagy sikereket hozott volna, de a folyamatban szerzett tapasztalatokat az 1984–85-ös években bevezetett vállalatirányítási reform kidolgozásában minden bizonnyal figyelembe vették.

A nyolcvanas évek elejének válságkezeléssel kapcsolatos kormányzati kezdeményezései és a nyolcvanas évek bevezetett vállalatirányítási reformintézkedései eléggé hasonló gazdasági háttérben születtek meg. Az 1970-es évek végén bekövetkezett második olajárrobbanást követően szinte lehetetlen helyzetbe került az ország a külkereskedelmi cserearányromlással. 1981-ben a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba való belépésünk ugyan megakadályozta a pénzügyi államcsődöt, de fellélegezni nem lehetett. Ezt követően még a legkeményebb állami felügyelet/kézivezérlés mellett is felülmúlta a kapitalista országokból beszerzett import az oda irányuló exportot, és a szovjet piacon is romlottak a kereskedelmi cserearányok. Az államadósság 1985-re ötven százalékkal múlta felül az öt évvel korábbit, miközben a lakossági reáljövedelem öt százalékkal csökkent, szóval az iparvállalatok államigazgatási válságkezelése nem hozott érdemi eredményt. Az államigazgatás 1984 során összeállított gazdasági konszolidációs terveit az állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára, Kádár János lesöpörte az asztalról, azzal a kategorikus véleményével, hogy „véget kell vetnünk a laposkúszásnak”. Az erőltetett voluntarista növekedési kísérlet azután másfél év múlva, 1988 májusában az egyre inkább elbizonytalanodó Kádár bukásához vezetett, és ezen a vállalatirányítás reformja sem segíthetett.

Emlékezzünk vissza, hogy a rendszerváltás bekövetkezése előtti hónapokban,1989 második felében az ország újbóli súlyos külső eladósodása miatt további kölcsönökre volt szükség. A Németh Miklós vezette kormány szigorúan titokban tartott tárgyalásokat folytatott a külkereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok számunkra legfontosabb országai, valamint nemzetközi pénzügyi szervezetek vezetőivel, pozitív eredménnyel. Az államcsődöt az ország ismét el tudta kerülni, de a miniszterelnök amolyan Canossa-járásra is kényszerült, önszántából ugyan, vagy ha úgy tetszik, nem tehetett mást: be kellett ismernie az Országgyűlésnek, hogy az ország valós külföldi adósságállománya 2 milliárd dollárral magasabb az addig hivatalosan bejelentett adósságnál. Ez meg is történt 1989. november 21-én, és ennek ismeretében hitelesen hangzik Tömpe azon megállapítása, hogy „mire a rendszerváltás bekövetkezett, a privatizáció szinte igazolható célja az adósságcsökkentés támogatása maradt”, amennyiben csupán az államilag vezérelt privatizációra gondolt.

Ha azonban a spontán privatizációt is figyelembe vesszük, akkor bátran állítható, hogy annak kezdeményezőit és résztvevőit minden bizonnyal nem az ország külső adósságának csökkentése motiválta, hanem személyes sorsuk, potenciális életpályájuk alakítása abban a mikrokörnyezetben, amiben éltek és dolgoztak, és ami sokaknak bizonytalanná vált a Kádár-rendszer szétesésével.

A szerző éppen erre a bővebb értelmezésre alapozva állítja, hogy „[a] csillagórában csak a spontán privatizációra nem sütött a bizalom fénye”. Tömpe két példájának egyike a megyei napilapok privatizációja – az ő szóhasználatában „a vidéki pártlapok magánosítása” –, de sajnos nem fejti ki, hisz nyilván sokkal távolabb állt tőle, mint saját példáitól. Én viszont nem tudom megállni, hogy mondjak néhány szót a háttérről a teljesség igénye nélkül, mintegy tájékoztatva az olvasót.

Az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) szervezet 1989 közepén, a Nemzeti Kerekasztal (NKA) tárgyalásokat megelőző szakértői egyeztetéseken kiemelt fontosságú kérdésként kezelte, hogy a választások előtti időszakban a nyilvánosság szférájában esélyegyenlőség alakuljon ki. Ennek érdekében kérte az állampártot, a radikális átalakulás folyamatát élő MSZMP-t, hogy mondjon le tájékoztatási monopóliumáról, s a három úgynevezett nemzeti médium (Magyar Rádió, Magyar Televízió és Magyar Távirati Iroda) felügyeletére alakuljanak meg a pártatlan tájékoztatási bizottságok (erről végül nem jött létre megegyezés). Emellett szóba kerültek a megyei lapok is, melyek még az MSZMP megyei bizottságainak felügyelete alatt álltak.

A megyei napilapok felügyeletének status quója nyilván szemben állt a választási esélyegyenlőség elvével, s az EKA az MSZMP tájékoztatási monopóliuma fontos részének tekintette. Ugyanakkor az EKA mellett foglalt állást a MÚOSZ elnöksége 1989. augusztus 9-én kiadott nyilatkozatában, amelyben javasolta, hogy „a megyei lapok megfelelő ellenőrzés mellett a társadalmi tanácsok hatáskörébe kerüljenek”. Az MSZMP ugyanakkor ragaszkodott ahhoz a korábbi álláspontjához, hogy a pártlapok ügye az alapítók, a megyei pártbizottságok hatásköre, s addig, míg a politikai pártok jogi szabályozásával foglakozó 1/2. sz. munkabizottság nem hoz róla döntést, az 1/5. számú sem hozhat, így minden maradt a régiben.

Az EKA az NKA tárgyalások zárónapján, szeptember 18-án ismét felvetette, hogy meg kell teremteni az esélyegyenlőséget a megyei napilapokban a választásokig tartó átmeneti időszakban. Az NKA tárgyalások lezárása után sem fejeződtek be az egyeztetések, hanem folytatódtak november végéig. Az MSZMP tárgyalódelegációja áthidaló javaslatként október elején előterjesztette, hogy a kormány és a megyei kiadóvállalatok a központi költségvetésnek a választásra fordítandó összegéből, illetve technikai felkészültségük függvényében tegyék lehetővé választási napilap indítását.

A javaslatok azután szép csendesen feledésbe merültek, hisz az NKA tárgyalások 1/5. számú munkabizottsága, egyedüliként a 12-ből, nem tudott megegyezésre jutni.