Csapdában

A szombati felvonulás után addig az utcáig – út – jutottunk el, amelyet a legnagyobb magyar zeneszerzőről neveztek el a háború után. Ennek előtte egy nagyszerű kormányzó nevét viselte, akinek a regnálása alatt ez a zeneszerző elhagyta a hazáját. Ezekben a változékony időkben megesett még sok egyéb történelmi esemény is, például 1 Don-kanyar, 1 holokauszt, 1 totális háborús megsemmisülés, valamennyi fővárosi híd elpusztítása etc. Szombaton délután sikerült helyet találni egy olyan kávéház mellett, amit pedig egy közeli laktanyáról neveztek el. A szerencse mellénk szegődött, a forróságban elkövetett nagy menet után hamar kaptunk hűsítő italt is. Mellettünk egy család evett-ivott, hasonlóképpen elcsigázva, ámde derűs hangulatban. Beszédbe elegyedtünk. Persze, tüntettek ők is. Még mindig hömpölygött a tömeg a Móricz felé, nem nagyon tudtunk biztos számokat, amit például most már igen, hogy MTV 0 fő, Mérő László matematikus ca. 280 ezer fő. A beszélgetés közben azt találtam mondani, lám-lám, Budapest most megmutatta az erejét, a méltóságát. A burgerező padján nekem helyet szorító férj bólintott, majd azt válaszolta, igen, így lehet, csakhogy ők éppenséggel Mosonmagyaróvár mellől, a Szigetközből jöttek. A vonatjuk természetesen lerobbant. Pótlóbuszokban dehogyis reménykedhettek. Az utazók végül megrohantak egy München felől pöfögő, gyanútlan IC-t, ők is azzal értek föl. Ennek a szigetközi családnak egyetlen tagja sem volt még Pride-on. És nem is akarnának politizálni, de hát most mégis fölkerekedtek – voltak öten –, hogy tüntessenek, mert nagyon, nagyon, nagyon elegük van. Akkorra már lehetett fél hét is, és a Szabadság híd felől még mindig fürtökben ereszkedtek az emberek. Kérdeztem, tudják-e, hogyan utaznak haza, és miféle járművel. Fogalmuk sem volt. Mondta is nevetve a férj, ha minden kötél szakad, legföljebb a szabad ég alatt éjszakáznak.