A ráolvasó epilógja

Mi értelme ezeknek a pénteki ráolvasásoknak, kérdezik tőlem gyakran. Semmi. Ne az értelmet keressék bennük, hanem azt, ami az értelmen túl van. De mi van túl rajta, ha az értelem a huszadik század derekán elfüstölgött a világból? Ha egy értelmét vesztett világban élünk, hogyan lehet az értelmen továbblépni? Sehogy. Persze, kéretik az értelmet nem összetéveszteni az ésszel. Észből több is van: kalkulatív-piaci ész, bürokratikus hatalmi ész és tudományos-technikai ész. Az ész azonban nem ad értelmet a világnak. Ésszel még az ész észszerűségére sem lehet rákérdezni, nemhogy értelmére. A világ tökéletesen észszerű lehet, anélkül hogy fikarcnyi értelme lenne. Felmerül hát a kérdés: miért teszünk akár csak egyetlen lépést ebben az értelemtől elhagyott világban? Mivégre?

A „mivégre” kérdésére az értelemtől elhagyott világban két értelmetlen válasz adható, melyek megtévesztő módon szinte azonosnak látszanak egymással. Az egyik válasz harcias, hangzatos, érzelmektől túlcsorduló: csakazértis! Így, felkiáltójellel. A másik válasz békésebb, csendesebb, tompább: mégis. Vagyis annak ellenére, hogy tudom, nincs értelme, mégis csinálom, megteszem, elvégzem. Teszem, mert mást nem tehetek. Teszem, mert ember vagyok, és tartozom ezzel azoknak, akikhez tartozom, akár nem élnek már, akár most élnek, akár még meg sem születtek. Mégis. Ezzel a nekik tartozással tartozom magamnak. Ezt jelenti a mégis. Akkor is, ha a tartozás neve: ráolvasás. Ráolvasás a ráolvasásra: a gúzsba kötő, agyat, nyelvet megbénító fekete mágia megkötő hatalmának feloldása a nevetés fehér mágiájával.

Térjünk vissza kiinduló kérdésünkre: mivégre? Mégis mi értelme volt heteken, hónapokon át szüsziphoszi szívóssággal egyik politikai ráolvasás-paródiát a másik után görgetni fel a hatalom pénteki ráolvasásainak hegyére? Pontosan ez: megmutatni a végtelen különbséget. Mégis és Csakazértis között. A Mégis a közember – homo politicus − nevető válasza a hatalom emberének kardcsörtető, fogcsattogtató csakazértisezésére. A nevetés mindig közösséget képez, kórusjellegű, egyesíti az embereket. Karnevalizálja az abszolutisztikus hatalom terét. A szabadság politikai levegőjét viszi ebbe a térbe, amivel lelohasztja a hatalom fallikusan meredező magabiztosságát, harsány jókedvét, nevetségessé teszi félelmetes komolyságát. A mégis-ráolvasás nevetése mozgósítja a politikai beszéd maradék értelmét a csak­azértis-hatalom ráolvasásainak totális értelmetlenségével szemben. Szeget szeggel – paródiát paródiával.

Csakazértis-Magyarországról jövök, a csakazértis-szuverenitás, a csak­azértis-alkotmány, a csakazértis-demokrácia földjéről, a csakazértis-nekünk-van-igazunk honából, ahol a csakazértis-milliárdosok és a csakazért­is-közmunkások szelíden elidőznek a Szuverén szívében, ahol úgy terem a csakazértis, mint szamártövis a futóhomokban. Egy-két magyar összehajol a mikrofonnál, és keservesen, ihletetten csakazértisezik. Főleg az egyik. Vérében van a csakazértisezés. Csak­azértis naggyá tesszük Magyarországot! Csak­azértis elfoglaljuk Brüsszelt! Csak­azértis megcsináljuk (mindegy, mit). Mégis: Magyarország, ahogy ma kinéz a világ szemében, nem tettekben és teljesítményekben, hanem Csak­azértis-mondásban nagy. Ha létezne Csakazértismondó-világbajnokság, egészen biztosan a magyar miniszterelnök állna abszolút győztesként a dobogó legfelső fokán.

De csakazértis megcsinálni valamit és mégis megcsinálni nem ugyanaz. A „csakazértis megcsináljuk” azt jelenti, hogy valójában nem csináljuk meg, mert nincs erőnk, tehetségünk, bátorságunk hozzá, mert nem áll érdekünkben megcsinálni, viszont nagyon-nagyon megmutatjuk, hogy megcsináljuk. Egyrészt mert ezzel a grandiózus mutatvánnyal elfedhetjük, hogy megcsinálásához gyöngék, kicsik, gyávák vagyunk, másrészt mert – és még inkább – a „csakazértis megcsináljuk” hatásos retorikai kulisszája elrejti a közönség szemei elől, hogy valójában mivel is vagyunk elfoglalva, milyen pitiáner, magánérdekű dolgok „megcsinálásával”. A Csakazértis hősi vértezetbe öltözteti az alkalmatlanságot, a tehetségtelenséget, a gyávaságot és az alamuszi haszonlesést.

Két Magyarország van: a hatalom Magyarországa – a Csakazértis-Magyarország, és a politikai Magyarország: Mégis-Magyarország. A hatalom csakazértiskedik, hősileg kardjához vagy furkósbotjához kapkod, szemét kimereszti, és fejhangon fenyegetőzik vagy ígérget. Ígéreteit szinte meg sem lehet különböztetni fenyegetődzéseitől. A Mégis nem fogadkozik, nem esküdözik, nem vágja hősi pózba magát, szótlanul nekilát, hogy megcsinálja, amit kell. A Csakazértis – a hatalom harcias szólama. Annál harciasabb, minél te­he­tet­lenebb. Ezzel szemben a Még­is a politikai társadalom ellenállása: hol néma ellenállása, hol hangos, hol – mint ma is − egyre hangosabb. A hatalom nem győzi harcias csakazértisekkel belé fojtani a szót. De ilyenkor már késő. Ha a Mégis szava megjön, a politikai társadalom – az ország népe – készen áll lerázni magáról a Csakazértis-hatalom varázsigéjét − varázsigáját.

A jelek a Hadak Útján ezúttal azt mutatják, hogy az infantilis hencegő-hivalkodó-fogadkozó dackorszak lassan véget ér Magyarországon. Csak­azértis-Magyarország − operett-szuverenitásával, illiberális árvalányhajával, giccsdemokráciájával − szedelőzködik és távozik a színpadról. A színpad azonban üresen marad. Mégis-Magyarország nem fog színpadra lépni. Nincs szüksége komédiázásra. Nem eljátszik valamilyen kitalált hősi szerepet, hanem teszi a dolgát, ami nem is kevés. Mindenekelőtt is lebontja a Szentkoronás Köztársaság nagycirkuszát. A földön jár, nem festett csakazértis-egekben. Közös ügyeinkre összpontosít: a liberális alkotmányosság védműveinek helyreállítására, a hatalmi ágak elválasztásának, a civil társadalom függetlenségének biztosítására, a közpénzjellegüket csakazértis elvesztett közpénzek visszaszerzésére és közcélú felhasználására.

A politikát szőröstül-bőrtöstül fölzabáló Csakazértis-hatalom zsarnoki önkényére a varázslatból felocsúdó közember politikai Mégis-sel válaszol. Mégis értelmet állít szembe a hatalom beszédének fülsiketítő értelmetlenségével, a közérdek szemkápráztató operettjelmezében fellépő magánérdek rémuralmával. A Politikai Ország mégis megcsinálja, amit a Hatalom Országa száz év alatt egyszer sem tudott és soha nem is akart megcsinálni, az utóbbi tizenöt évben legkevésbé: Csakazért­is-Ma­gyar­ország giccs-kuliszája helyett felépíti a valóságos, az európai Mégis-Magyarországot.

Eljött Mégis-Magyarország ideje. Ez a lehetséges Nagymagyarország, nem a giccsmatricák Csakazértis-Nagymagyarországa. A sokfeleség, a befogadás, a nyitottság Magyarországa. Az eltelt harmincöt évben, sűrű rendszerváltások és csakazértisezések közepette ez az európaiságában megerősödött Magyarország kezdett megformálódni, és válik egyre valóságosabbá az új nemzedékekben. Szemünk láttára nő, emelkedik ki abból az operett-patriotizmussal fellobogózott katyvaszból, amellyé a hatalmi önkény taposta az utóbbi másfél évtizedben. Születését késleltetni lehet, de megakadályozni már nem. Mégis itt az idő − most vagy soha!