Gyurcsány

Bauer Tamáshoz képest (Éveink Gyurcsánnyal, ÉS, 2025/20., máj. 16.) magam alulnézeti, kerületi alapszervezeti szintről figyelhettem meg a „visszavonult” exminiszterelnököt. Előzetesen nem tudtam róla semmit sem. Színre lépésekor a baloldalon kialakult közhangulat szerint Med­gyes­sy­vel nem lehetett nekimenni a 2006-os választásoknak, kellett egy magabiztos, rámenős, dinamikus figura, aki megfelelő kihívója lehet Orbánnak. Ebben a légkörben Gyurcsány belevágott a dolgok sűrejébe, vállalta a jelöltséget, illetve mintha ki­ki­ál­totta volna magát jelöltnek. Je­lö­lé­sének folyamatában a belső párt­de­mok­rá­ciá­já­ról nevezetes MSZP alap­szervezetei is szerephez ju­tot­tak, a párt tagjai szavazhattak a Gyur­­csány Ferenc – Kiss Péter pártelnöki-miniszterelnök-jelölti alternatíváról. Eltekintve a magyar közéletben időközben állandóan hajszolt „szava­zós­di”, véleménykikérési, a „nép hangjához forduló” álpolitikai buktatóktól, előrebocsátom, a vezetői opciók nem az alapszervezetekben dőlnek el, a tagság véleményének a szondázása mégis valamicske támpont.

Gyurcsány rövidesen ismertebb lett, Kiss Péter továbbra is kevésbé. Tudni lehetett KISZ-es politikai előéletéről, sportminiszterségéről, vagyonáról és magánéletéről. Ezekről egyenként lehetne külön is értekezni; például bizonyos és feltehetően szocialista szavazók véleményéről, akiknek a privatizációban „egy csavarhúzó se jutott”, és akarva-akaratlanul lenyelték, hogy első emberük egy milliárdos, a privatizációban vagyont szerzett szerencsés flótás (a KISZ-ben és baráti körében egyébként véletlenül Fletó becenévre hallgat), de hát a privatizációs vagyonosodások már fel se tűntek. A későbbi fejlemények tükrében sajnálatosan érdekesebbnek látszik a személyiségén hagyott KISZ-es szubkultúra nem igazán magasra értékelhető minősége, a szervezetben dívó laza és hanyag érintkezési-kommunikációs stílus, a könnyelmű, felelőtlen zsargon, a kiszólások, a keresztény-konzervatív asszonyok, lányok, nagymamák fülének különösen borzasztóan hangzó, filmcímnek applikált szállóige, amely a későbbi fejleményben elhíresült őszödi, immár miniszterelnöki beszédében visszataszítón megnyilatkozott. A jelekből ítélve ekkor még ifjonti KISZ-vezető, mert ellenkező esetben az MSZP felső fórumán – lehetséges ellenlábasai, riválisai előtt – nem engedi meg magának Őszödöt. Személyének ellenzői burjánzón tenyésztek a párt vezetői testületében. Az MSZP-be ugyanis hallatlanul sok törtető pozícióvadász, ambiciózus, érvényesülni kívánó egyén lépett be: parlamenti képviselőnek, polgármesternek, frakcióvezetőnek, miniszternek, sőt akár és ismeretesen köztársasági el­nök­nek is elképzelve magát. Ők mind a szereplésüket, tevékenységüket alárendelték a vágyaiknak, nem „kezelték” alaposan, hogy az MSZP szavazóbázisa apadni kezdett, mára a közvélemény-kutatások egy százalékra teszik a párt támogatottságát. Őszöd tehát a kilátástalan és hosszan, csaknem húsz esztendeig elnyújtott végjáték kezdete volt. Gyurcsánynak Őszöd másnapján, úgymond a „szivárogtatás” katasztrofális visszhangjára azonmód le kellett volna mondania és a háttér mély bugyrába húzódnia, hogy még emberöltőjében jelentkezhessen be ismét a politikai elitbe. Ehelyett kereste vélt, valós igazát is, tévedéseit azonban felejtette, de még revansra is tört. Kettészakította pártját; csinált két vegetáló válságpártot. Ennyi kudarcot felhalmozni nem kicsiny teljesítmény, jutalma végre a kései visszavonulás lett.

A végjáték mellett az előjáték, megválasztása sem volt egyértelmű diadalmenet. A gyenge bíráló hangok ellenére imázsa a kerületi alapszervezetekben is meggyőzően ragyogott, Orbánnal vívott televíziós vitájában is helytállt. Bevallom, én is – kételyek közt – rá szavaztam, nem Kiss Péterre; kétségeim az előterjesztő felszólalások menetében kiülhettek az arcomra (nem imponált például, hogy egy fiatal, politizálóként pályakezdő, szép perspektívára számítható aktivista a minisztériumából, a munkatársa, az alapszervezet tagja „influenszerként” felolvasott egy jól megszerkesztett, jól adatolt, a jelen levő tagság által ellenőrizhetetlen, Gyurcsányt támogató szöveget), mert a pártelnök a nyílt szavazási procedúra után megveregette a vállamat, mondván, jól szavaztál, Jóska. Nem vettem bóknak, inkább elmerengtem a Kiss Pétert támogató csoport csalódott morgásán és a kívülállóknak nem hallható, nem fölfogható kifogásaikon, de ezek felett mindannyian gyorsan napirendre tértünk a „meghalt a király, éljen a király” elcsendesedő, ovációnak nem nevezhető hangulatában.

A későbbiekben az „alapszervezeti pártélet” sok-sok kiábrándító mozzanattal járt a számomra. Ezek között a legmellbevágóbb az egyik polgármesterjelölti história volt.

Azon az ominózus polgármesterjelölti taggyűlésen tele volt a terem ismeretlen, soha nem látott, ki tudja, milyen módon odaterelt emberekkel. Talán közel száz főre is felduzzadt a szavazásra jogosultak száma; mondani sem kell, az elnök szándéka és jelöltje triumfált. Azt is észleltem lépten-nyomon mind az alapszervezetben, mind a fentről kiszűrődő információkból, hogy a pártban politikai-ideológiai egységnek nyoma sincs. Az exponensek, a hangadók más és más véleményt képviseltek a politikai kérdésekről, a személyi problémákról, márpedig ez a klubok, a „kávéházi Konrádok” beszélgetéseinek a jellemzője, ütőképes politikai párt másként működik. Azután az alapszervezetbe ki-kilátogatott egy-egy vezető, és előadást tartott, mi meg hallgattuk, és ha valaki észrevételezett vagy fölvetett valamit, a szónok lapos válaszokkal reagált, vagy meggyőzően kijelentette, hogy „hisz a kapitalizmusban és a szociáldemokrata értékekben” (az idézetet ebben a formában a lényeget kifejezve magam kreáltam). Ilyenkor, az első félmondatnál megkérdeztem magamtól, vajh ez a mi vezetőnk miért a szocialista pártba lépett be, miért nem alapított egy kapitalista pártot, melyben háborítatlanul hirdetheti az elveit. A másik félmondatnál szembesítettem az üres kinyilatkoztatást azzal, hogy a szocialista kormányok a rászorulók terhére filléreznek a családi pótlékkal, a nyugdíjakkal; zseniális közgazdászaik egyszer bevezetik a 13. havit, majd – a negatív gazdasági trend okán (megérthetően) – kivezetik, s a politikai ellenféltől ostorozott megszorításaik helyett valóban semmit nem tudnak kispekulálni, csak vizitdíjat, kórházi napidíjat, áremeléseket; iskolákat és kórházakat záratnak be, ezek szolgáltatásain nem javítanak; a keletkező problémák egyre akutabbá válnak, vonatjáratokat szüntetnek meg kényelmetlenséget okozva az utasoknak stb. Távolról sem állítom, hogy a másik oldal közgazdászai jobbak, zseniálisak lennének, szó sincs róla, nagy svindler csalók ők, de legalább leplezik, és igyekeznek elkerülni – manipulációkkal ugyan – a népszerűtlen intézkedéseket.

Gyurcsány és a baloldal betegeskedő állapota miatt még más mondanivalóm is lenne, de nem hányom falra a borsót, viszont Bauer Tamással – ha jól értettem, amit írt – abban tökéletesen egyetértek, hogy az egyébként önmagát jobboldalinak mondó, „sértett NER-lovag” előtérbe kerülése bizony összefügg Gyurcsány történetével. Miért nincs kiemelkedő baloldali politikusi arc?