Árkok mélyén, képernyő mögött

Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban nézek ukrajnai frontvonalakról szóló videókat a YouTube-on. Talán furcsa, hogy valaki az én koromban – mikor már a békés nyugalmat illene keresni – nap mint nap végignézze, amint fiatal emberek a földbe vájt árkokban, sártól csatakosan, gallyakból és gerendákból barkácsolt fedezékben élnek. Mégis, valami mély, nehezen megfogalmazható kötelességérzet hajt: figyelni, megérteni és nem elfelejteni, hogy ez történik most, Európában, a szemünk előtt.

Egyik videóban egy ukrán katona a társai előtt áll, a hangja nyugodt, de benne van minden, amit az ember a hazaszeretetről, a kötelességről és az elszántságról tanulhat: „Mi nem hátrálunk.” A mögötte állók nem kiabálnak, nem gesztikulálnak, csak állnak és bólogatnak. Tudják, mit jelent ez a mondat. Aztán megmutatják a földbe ásott bunkerüket, amit deszkával dúcoltak ki, fűvel és földdel fedtek le. Egy kályha melegíti őket, de csak éjjel merik begyújtani.

Egy másik felvételen egy drónszázad katonáival beszélget a riporter. Beloj, az egyik katona – aki éppúgy lehetne a fiam is – vállat von, miközben azt mondja, az orosz előrenyomulás töretlen. Nem panaszkodik, nem kesereg, csak közli a tényt. A fronthelyzet „tartósan rossz” – így egy másik. Védekeznek, pozíciót próbálnak tartani. Ha elveszítik, visszaveszik, még mielőtt az orosz tartalékok odaérnének. Ez nem hősi eposz, ez mindennapi túlélés. Látom őket a keskeny lövészárkokban, ahogy a drón kameráján keresztül figyelik az orosz csapatmozgásokat. Egy „Huzul” hívójelű pilóta elmagyarázza, hogyan továbbítják az információt és segítenek a tüzérségnek. És én újra és újra elgondolkodom: hogy bírják ezt? Hogy képes egy huszonéves fiú a halál árnyékában, hidegben, sárban életet figyelni és ölni, ha kell?

És mégis: hisznek valamiben. Hisznek abban, hogy Ukrajnának joga van a saját földjéhez, az 1991-es határaihoz, ahogy az egyik parancsnok mondta. És hogy a háborús bűnösöket felelősségre kell vonni. Ezek a mondatok nem politikai deklarációk. Ezek életből, vérből és szenvedésből táplálkozó meggyőződések.

Az orosz hadsereg működéséről szóló elemzések még sötétebb képet festenek. Az „ágyútöltelék”-ként használt orosz újoncokról, a parancsnokokkal szembeni félelemről, az egységeken belüli erőszakról, a teljes dehumanizációról szóló beszámolók döbbenetesek. Itt már nemcsak a háború, hanem a lélek pusztulása is zajlik. Egy kultúra, ahol az erőszak és az engedelmesség a férfivá válás egyik útja lett – ez számomra szinte felfoghatatlan. És közben nem felejtem: ezek a katonák is emberek. Olyan társadalmak termékei, ahol évtizedek óta nem lehetett kérdezni, tiltakozni, csak parancsot végrehajtani.

Amikor szóba kerül a tűzszünet és Putyin békeajánlatai, újra érzem magamban a kételyt, a gyanút, a haragot. Hogyan lehetne hinni egy ország vezetőjének, aki már megszegte a Budapesti Memorandumot? Aki aláír, majd elfoglal. Az én generációm a második világháború után nőtt fel, de amit akkor békének neveztek, az a hazugság békéje volt. A bolsevik rendszer alatt a békéről beszéltek, miközben minden szinten hazudtak róla. Most, évtizedekkel később, valódi háború zajlik a határainknál – és már nem rádióból hallgatjuk a híreket, hanem HD-ben látjuk, ahogy hús-vér emberek állnak helyt a sárban, és csak annyit mondanak: mi nem hátrálunk.

És én, innen a kanapéról, az öreg laptop képernyője mögül, csak remélni tudom, hogy a világ meghallja őket. Mert ha ők elesnek, Ukrajna elvész — és a csend, ami utánuk marad, nem a békéé, hanem a félelemé lesz. Akkor a következő háborús kiáltás nem ukránul, hanem oroszul hangzik majd el. Mert Putyin eszement étvágya nem áll meg Ukrajnánál. Tényleg ezt akarja tétlenül végignézni Európa és a világ?