Pénteki ráolvasások

A rendszerváltás előtti ősidőkben – idősebb rádióhallgatók emlékezhetnek még rá − együtt fohászkodtunk a Költővel: „Jöjj el, szabadság, te szülj nekünk rendet!” Elég sokáig jött, de eljött, és 2010-ben megszülte. Az újszülött Rend kicsi volt, narancssárga és rücskös, de a miénk. Édesapja, a Hatalom kedvtelve nézegette magát a kétharmados parlamenti többség pelenkájában rugdalódzó kis haramiában. Édesanyja pedig a Gellért-hegy tetejéről meredt rá, magasba tartott kezében pálmaággal, a boldogságtól vagy a rémülettől szoborrá dermedve. Aztán, ahogy az már lenni szokott, az újszülött növekedésnek indult, és csak nőtt, nőtt − kinőtte a köztársaságot, az alkotmányt, a liberális demokráciát, a jogállamot, az uniót, és tizenöt év alatt igazi bestia vált belőle. Illiberális, azaz kötözetlen bestia. Ez az a Rend, amely felnőve, a liberális káosz ellen vívott élet-halál harcban a kivételes állapot ércébe öltözött. A Történelem Angyala megint egyszer nem hagyott más választást a Szabadságnak, mint Belzebubbal űzni ki a Sátánt.

Széplelkű puhányok és doktrinér libernyákok máig nem értik, mi történt 2010-ben, és mi történik azóta is. A Rend születését úgy fogadták, mint a világvégét. Hát az ő világuknak véget is vetett. Torzképet festettek a rendcsináló forradalomról, azzal riogatva országot és világot, hogy Magyarországon a demokráciának befellegzett, a szabadságjogoknak annyi, a jogállam feldobta a talpát. A hatalom kizárólagos birtoklásával rágalmazták a magyarembereket. De ahol szabadság van, ott szabadság van: a Sátán brüsszeli küldöttei egymás után vesztették el Belzebubbal szemben a választásokat. A Rend ellen lázítókat, a fenekedőket és felforgatókat Belzebub a szu­ve­re­nitás vasdorongjával csépelte: „csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!” – kiabálták a magyaremberek. Így is lett. A sátánisták csak fogták a fejüket, és egyre Brüsszelhez szaladgáltak. A Rend születésére nem találtak szavakat. A Rendet infernónak, diktatúrának, választásos autokráciának, ördög tudja, minek nevezték − az, ha nektek az! −, de bármit fogtak is rá, választással már nem lehetett megdönteni. Annyira megerősödött. Izmos lett, ruganyos, fényes szőrű, mint egy ketrecében föl-alá sétáló, gyönyörű vadállat. Már csak a ketrecet – a jogállam ketrecét – kellett lebontani, hogy az igazi tettek me­ze­jére lépjen. A sátánisták persze közben a Nemzet elveszejtésén munkál­kod­tak: migránskodtak, genderkedtek, ukránkodtak, Brüsszel szekerét tol­ták, szóval tették, amit kell. Végül a felettük aratott győzelmet már a Holdról is lehetett látni. Aztán elérkezett Trump Salvator Második Eljövetelének nagy napja, és a mi Rendünk Világrenddé szélesedett. Ettől fogva a sátánpártiak, a káosz ügynökei és más sárkányfogvetemények nyíltan a puccsizmus útjára léptek: ha – úgymond − nem ment választásos úton, szabályosan, megy majd hátba döféssel, orvul. Most azon mesterkednek, hogy puccsal távolítsák el az útból Belzebubot, aki mégiscsak a Rend legfőbb letéteményese és védelmezője a Szabadság Földjén. Így hát nincs mit csodálkozni azon, hogy eszközeik és módszereik egyre aljasabbá, egyre gátlástalanabbá válnak. A képlet egyszerű: minél szilárdabb, minél sikeresebb és elismertebb a Rend, annál inkább fokozódik a harc ellene. Ott gyalázzák a Szent Szuverenitást, a magyarok legfőbb védőszentjét, ahol érik. Ott ártanak az Országnak, a Dicsőségnek és a Hatalomnak, ahol tudnak. Legutóbb például azt ünnepelték, hogy Brüsszel sátáni kacajjal a magyarembereknek járó uniós milliárdokat kitalicskázza Ukrajnába. Hát jó, kacagjatok csak! Meglátjuk, ki kacag a végén! De legalább lehullt az álarc! Az egész Nemzet láthatja, kikkel kell Belzebubnak megküzdenie. Igen, hölgyeim és uraim, jól látják: a szarvas-patás Sátánnal! Nemhiába küldött rá nemrég száj- és körömfájást a Jóisten. De alaposan elszámították magukat, ha azt hitték, hogy a Rend meghátrál, és feltartott kezekkel megadja magát a Káosznak. NEM! Élni fog a jus resistendi-vel, az ellenállás az Aranybullában lefektetett jogával, és úgy vágja pofán a Sátánt, hogy a NEM − a Nemzeti Ellenállási Mozgalom − adja Brüsszelnek a másikat. Persze szigorúan a lojális együttműködés keretei között.

Az elmúlt tizenöt évben − azt hiszem − kellőképp bizonyítottuk ország és világ előtt, hogy számunkra a szabadságnál semmi sem szentebb. Nem hiszem, hogy van még egy ország a földön, ahol ilyen szabadon lélegezhet az ember, mint nálunk! Ha a sátánpárti Nyugat káoszban szeret dagonyázni, tegye! Dagonyázzon! De ne kényszerítse ezt rá a rendszerető keleti népekre. Mi, türkök rendpártiak vagyunk. De nem a tüchtig, pedáns, steril rendet pártfogoljuk, hanem a szent rendet, az isteni rendet. Mi abban szeretünk lubickolni. Nálunk a szabadságra a Rend vigyáz. Rend Felügyelő. A legkörültekintőbb óvintézkedésekkel, a legszigorúbb rendszabályokkal bástyázza körül. Védi, ahol éri.

Ne feledjük: 2010-ben a magyaremberek a kalandot választották. A szabadság kalandját: a Rendet. A Rendre szavaztak. Rendes országnak nem is igen lehet más választása. Rend a lelke mindennek. A szabadságnak is. De mikor van valami rendben? Akkor, ha a helyén van. Ott van, ahol lennie kell. A szabadság azok kezében, akik a legjobban vigyáznak rá. Nem hiszem, hogy − az Emberiség Ellenségeit kivéve − bárki vitatná, hogy a szabadság a mi kezünkben van a legjobb helyen. Úgyszólván a tenyerünkön hordjuk. Büszkék vagyunk rendpárti hagyományainkra, arra, hogy nemcsak a 2010-es, hanem az 1848-as fülkeforradalmárok is a Rend élharcosai voltak. Ismeretes, hogy a márciusi ifjak – Petőfivel az élen – nem a felforgatást, hanem a Rendet tűzték zászlajukra. A Rend forradalmát vitték diadalra. Mellesleg az oroszok által 1940-ben visszaadott 48-as zászlók között van is egy, amelyre honleányi kezek ezt a jelmondatot hímezték: Pro Patria et Ordine.

De tegyünk világossá valamit: számunkra a szabadság nem politikai, hanem rendészeti kérdés. A szent rendészeté. Az üdvrendtartásé. A szabadság – szent tárgy, amit ki kell vonni a közönséges dolgok köréből. Nem szabad mindenféle jöttment idegeneknek, elfajzottaknak, bérenceknek és nyüzsgöncöknek kiszolgáltatni, hogy otromba kezekkel lerángassák az égből a földre, összevissza fogdossák, és szoknyája alá nyúlkáljanak. A szabadság nem lehet politikai alkuk tárgya, nem lehet a parlamentarizmus lábtörlője, tiszavirág-életű pártocskák játékszere. A szanszkrit „rita” szó szent rendet jelent. A szabadságot rituális tisztelet illeti meg. Oltárt kell emelni neki a Szuverenitás Katedrálisában, ahová a NEM minden igaz híve elzarándokolhat, hogy leboruljon a Szabadság szent színe előtt, és buzgó imádságot rebegjen a Rendért, a Szuverenitásért és a Hatalomért.

Ha valaki esetleg nem ilyennek képzelte a Rendet, nem ilyennek a népet, „amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz”, nos, azon nem segíthetek. Én pont ilyennek képzeltem. Nem is képzeltem. Ilyen vagyok.