Önáltatás nélkül

Kenesei István, az ÉS állandó tudósítója a felsőoktatási-akadémiai szférából, erkölcsi magaslatra emelkedve kifogásolja terjedelmes interjúm következő mondatát: „Valószínű, hogy Orbán Viktor annak tudatában választotta Pálinkás József utódjául Lovász Lászlót, hogy ő egy megkérdőjelezhetetlen szaktekintélyű matematikai géniusz, de »utcai harcosként« esélytelen a közélet közterein” (Rektorok cérnaszálon, ÉS, 2025/17., ápr. 25.).

Megítélésem szerint „utcai harcosnak” lenni nem dicsőség, nem is elvárás egy akadémiai vezetővel szemben, még ha kritikusom – a maga metsző elokvenciájával és mindenoldalú tárgyalóképességével – esetleg azt hiszi is. Szinte biztos vagyok abban, hogy Lovász László énképében ez az ambíció nem szerepel, és az őt elismerő, támogató tudományos közösség is őbenne elsősorban a rendkívüli szakmai teljesítményt, az ennek nyomán támadt nemzetközi presztízst és a szelíd jó szándékot méltányolja. Ha azonban van olyan szándék, amely az Akadémia kiemelkedő tekintélye és szellemi befolyása ellen irányul, akkor az a mindenkori elnök viszolygását a konfliktusoktól, együttműködésre és megegyezésre való hajlandóságát a maga hasznára hajthatja. Szomorú meggyőződésem – amit az utóbbi hetekben a kormányfő szócsövének tekinthető Schmidt Mária fellépése, írásbeli és szóbeli érvelése csak alátámasztott –, hogy van ilyen tudatos és hosszú távú szándék. Nem csekély naivitás lenne feltételezni, hogy amikor az MTA-elnöki posztját Pálinkás József a területért felelős miniszterelnökségi államtitkárságra cserélte fel, akkor nem került szóba és mérlegelésre, hogy utódjában a tudománypolitika centralizálására törő kormány milyen partnerre talál. Egészen gyors kezdő lépésként az OTKA gondozását elvonták az Akadémiától… ekkor vette kezdetét a méltánytalanság és beletörődés máig vezető hosszú útja, amikor már nincs hova hátrálni, az MTA puszta fennmaradásához öntudatra és összefogásra van/lenne szükség.