Feltépni a borítékot

A regény egyes fejezeteinek látszólag véletlenszerű áramlása, a történetek egymásba indázása mesterien megtervezett: a már emlegetett Kései sirató időben távoli jeleneteit a regény egyik központi kérdése, a katonaság rendezi egymás után. Felvillan a nagyapa viszonya a katonasághoz: az apai nagyapáé, Mártoné, aki szinte mindig hallgat, de ekkor felcsattanva figyelmezteti a gyerekeit, tiszteljék az öreg bakákat. Láthatjuk az apa életének fordulópontját, aki, elbűvölve a cirkusztól és egy német kislánytól, még gyermekként rájön, mégsem akar pap lenni, akkor miért ne lehetne katona. És megérkezik Erik behívója, amelyet az apa annak ellenére átvesz, hogy már alig képes dönteni bármiről is. De lenyűgöző az is, ahogy ebben a gomolygásban fejezetről fejezetre haladunk előre, a már a regény első két bekezdésében felmutatott végkifejlet, a több évtizedes alkoholizmus és a korai halál felé. Ahogy megyünk előre, történetről történetre, elkezd elhalványulni a múlt, fogyatkoznak az előző generációk történetei: az apa és a körülötte élő három ember, azaz a felesége, Márta, és két fia, Erik és Szabolcs bezárulnak az egyre lepusztultabb házba, a terek mind zártabbak és nyomasztóbbak lesznek, nikotintól sárgák, ők meg az alkohol ködében botorkálnak mindannyian. Azok a történetek, amelyek magyarázatot adhatnának rá, hogyan is jutottak ide, elillannak, nem szabadítja ki már őket semmi, és mintha az lenne a legborzalmasabb, amikor egy időre megpróbálnak kiszabadulni a saját, szűk világukból, például nyaralni mennek a Balatonra, együtt a súlyosan alkoholista apával.