Irodalom van

(Hozzászólás Milbacher Róbert esszéjéhez: Atráskó zokog, avagy kinek ír az író, ha mesét ír, ÉS, 2025/3., jan. 17. Az eddigi hozzászólások: Harmath Artemisz: A gyerekirodalomról, 2025/6., febr. 21.; Milbacher Róbert: Kiegészítés, 2025/7., febr. 14.; Balázs Eszter Anna: Eltartott kisujjal lehajolni, 2025/8., febr. 21.; Kovács Eszter: Válasz Milbacher Róbert cikkére, 2025/9., febr. 28.; Gesztelyi Hermina: A gyerekirodalom nem életkori kérdés, 2025/10., márc. 7.; Hermann Zoltán: Ami működik, és ami nem, 2025/11., márc.14.)

Amikor – nagyjából tíz évvel ezelőtt – Hermann Zoltán barátom rávett, hogy gyerekirodalommal foglalkozzam, nagyon méltóságon alulinak éreztem a felkérést. Úgy gondoltam, ilyesmiről csak azok írnak, akiknek semmiről semmi mondanivalójuk nincs és/vagy nem értenek igazából semmihez. Nem sokat javított ezen az előítéletemen az sem, amikor megpróbáltam magamat „beleolvasni a témába”. Sosem felejtem el, hogy amikor a városi könyvtár gyerekrészlegéről próbáltam kikölcsönözni a „szent grálként” tisztelt „alapvető szakirodalmi könyvet”, közölték, hogy az a gyerekkönyvrészleg alapvető, nélkülözhetetlen anyaga, így nem kölcsönözhető. Kikunyeráltam, és ezek után csodákat vártam tőle, de – hogy is fogalmazzam – csalódnom kellett.

Hasonlóan csalódtam, mint amikor egy névtelen bírálati eljárás keretében „alapos átdolgozás után közölhető” minősítéssel küldtem vissza egy kéziratot (a másik bíráló pedig – nálam következetesebb lévén – elzárkózott a közléstől). A gyerekirodalmi szövegekkel foglalkozó kézirat azonban – természetesen – változatlan formában jelent meg.

Itt tartott a gyerekirodalom kutatása néhány évvel ezelőtt. Nem tudom, hogy csak túl akartak-e lenni az egészen, kipipálván a kötelező kört, vagy egyszerűen nem érdekelte őket, hiszen: „ez csak gyerekirodalom”. Ugyan ki reklamálna? Azt pedig végképp nem tudom, mennyire Hermann Zoltán, Hansági Ágnes és Szekeres Nikoletta érdeme, hogy ez a nézőpont mára alapvetően megváltozott. Ma – az említettek mellett – olyan kiváló kutatók, pedagógusok foglalkoznak gyerekirodalommal (nem középiskolás fokon), mint Lapis József, Lovász Andrea, Kérchy Anna, Révész Emese, Baka L. Patrik, Lovas Anett Csilla, Petres Csizmadia Gabriella és például Fenyő D. György.

Amikor belekezdtünk, egy dologban voltunk biztosak, nagykorúsodnunk kell, hiszen a tudományos diskurzusban szeretnénk részt venni: nincs külön gyerek-, nincs külön ifjúsági és nincs külön felnőttirodalom. Irodalom van, tehát kizárólag ugyanazokkal az eszközökkel, módszerekkel operálhatunk, amelyekkel a „felnőttirodalomban” is. Itt persze vannak más szempontok is, életkor stb., de ettől nem egyszerűbbé, hanem éppenséggel még bonyolultabbá válik a képlet. (Még akkor is így érzem, ha sokan joggal vetik föl, érdemes volna olyan kritikákat közölni, amelyek a gyerekekhez szólnak, esetleg gyerekek, a célközönség írja őket a célközönségnek.)

Ez a megközelítés váratlanul produktívnak bizonyult. Kiderült, hogy a gyerek- és ifjúsági irodalmi szövegek, mármint a jók, nagyon is hasonló elvek alapján szerveződnek, mint az úgynevezett „felnőttszövegek”. Kiderült, hogy a gyerekek nem hülyébbek a felnőtteknél, ők is éppúgy a jól szerkesztett, poétikailag izgalmas szövegeket szeretik, mint a felnőttek. (Nem minden gyerek és nem minden felnőtt, nyilván.) És az is, hogy – miként a „felnőttirodalomnak” – ennek is vannak csúcspontjai és mélypontjai. Nem igazán sportszerű kipécézni a gyöngébb – néha elviselhetetlenül gyönge – szövegeket, és azokat azonosítani a teljes gyerekirodalmi szcénával. Hiszen mégsem Vas Gerebennel azonosítjuk a magyar romantika prózairodalmát, ahogy a századforduló költészetét sem Gyóni Gézához kötjük. Persze az sem tagadható, a gyerekirodalomban is tömegével vannak jelen az egészen vállalhatatlan kiadványok, elég csak a Tesco és az Auchan könyvespolcain végignézni. De vajon volt-e valaha ez másként? Van-e bármilyen irodalom, amelyik nem így szerveződik? Aminek teteje van, annak alja is. Ha minden századik magyar szerzőre jut egy Nádas Péter, egy Oravecz Imre, Kovács András Ferenc, az talán nem is olyan rossz arány. És igen, ott a kiváló derékhad, de a többi 78-at senki soha nem olvasta, a szerkesztőn és a rokonokon kívül. Kaphatnak akárhány Kossuth-díjat is, mindenki tudja.

Személy szerint én KAF gyerekversei miatt kezdtem el gyerekirodalommal foglalkozni, általában pedig a versek miatt. A „gyerekvers”, ha ez egy értelmes fogalom, sok tekintetben legalább olyan izgalmas, ha nem izgalmasabb kutatási terület, mint a „felnőttvers”. (KAF-nál ráadásul teljesen átjárható a két fogalom, maga is hol gyerek-, hol felnőttkötetekben közölte ugyanazokat a verseket.) A gyerekvers nagy teret hagy a nyelvi játéknak, a kísérletezésnek. Köztudomású, és történetileg is igazolható, hogy a gyerekvers fölfutása (Weöres, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy stb. nyomán) politikai tiltásokkal volt összefüggésbe hozható. Ez azonban – paradox módon – a magyar gyerekvershagyomány olyan sikerét hozta el, hogy a kortárs magyar lírában – túl a nyilvánvaló anyagi előnyökön – egyértelműen a minőség egyik alapfeltételévé vált, hogy az adott szerző gyerekverseket is kiadjon. És – jobban belegondolva – hogyan is tudnánk az ezredforduló lírájáról gondolkodni Varró Dániel említése nélkül, aki nem csupán tökéletes Anyegin-strófában írta meg remek meseregényét, a Túl a Maszat-hegyent, de kifogástalan és rendkívül szórakoztató hexameterekben tárja elénk a csatát, hogy a tercinákról, limeri­ckekről ne is szóljunk. Hogyan is lehetne Havasi Attila, Varró Dániel említése nélkül beszélnünk a magyar nonszensz-hagyományról, ami mindig is búvópatakként csordogált a középiskolai kánon horizontja alatt, és megfordítva: Keresztesi József, de akár Tóth Krisztina, Lackfi János és még oly sok „gyerekszerző” vajon mennyire volna értelmezhető a nonszensz nélkül? Ki Oravecz Imre, Kukorelly hagyományának folytatója, ha nem például Kollár Árpád és Kiss Ottó? És ki a mai KAF, ha nem Miklya Zsolt, László Noémi vagy Borsi Bálint? És ezer példa adódna…

Közismert, hogy az óvodában, alsó tagozatban a gyerekek elsősorban a verset szeretik. A gyerek (talán antropológiailag kódoltan) szereti a ritmust, imád „skandálni”, erről azonban következetesen leszoktatjuk. Kb. ötödikre érik be a leszoktató folyamat, addigra a gyerek nem skandál, és megutálja a verseket is. Talán inkább arra kéne fókuszálnunk, hogyan lehetne ezen változtatni. Mert úgy tűnik, ebben a gyerekirodalom nagyon is jól teljesít. A gyerekek még szeretik a mesét, szeretik a verseket is. A felnőtt akkor olvas, ha gyerekként is olvasott. Furán érzem magam, hogy ennyi év után még nekem kell ezt bizonygatnom.

(A szerző egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem, a Tempevölgy szerkesztője)