Mégis, kinek a szégyene

Március 4-én múlt öt éve, hogy Orbán Viktor bejelentette a Covid megjelenését Magyarországon. Akkor diagnosztizálták az első Covid-beteget, illetve kettőt, két cseh diáklányt. Március 15-én az első halálhír is megjelent. Mi történt most március 4-én? Gyakorlatilag semmi. Pedig öt éve ekkor kezdődött – szememben – a magyar nemzetnek a második világháború utáni legnagyobb tragédiája. Ötvenezer ember távozott közülünk – a hivatalos adatok szerint –, de a számuk ennél jóval több. Ha ezt összevetjük 1956-nak, a magyar történelem egyik, tragédiájában is felemelő eseményének számaival, azt kapjuk, hogy a harcokban – egyes becslések szerint – ezer ember halt meg. A pontos számot nem tudjuk. És 299–320 között volt a kivégzettek száma. Bár az ilyen számokat nem lehet összehasonlítani, az tény, hogy nagyságrendi a különbség.

Különösen fájdalmas, hogy a covidosok közül nagyon soknak nem kellett volna akkor meghalnia. Nagyszerű barátom, Papp Gábor, a BBC History főszerkesztője hosszú évekig küzdött egy vérképzőszervi betegséggel, és sikeresen kezelték. A Covid alatt több hónapig karanténban volt egy lakásban, éjszaka sétált a Városmajorban, majd egy nap felhívott: András, baj van, bemegyek a kórházba. Három nap múlva a felesége hívott. Gábor már nem volt. Mintha mindenki – kormánypárti és ellenzéki politikusok egyaránt – elfelejtkezett volna erről a drámai időtartamról. A Covid alatt gyönyörű civil kezdeményezés volt a „Margitszigeti Kavicsok”, melyek száma egyre szaporodott. Minden tisztelet az ötletadóé és a kavicsvivőké. Mi Csák Erikával egy éven keresztül szerveztük, hogy felállíthassuk a Covid-áldozatok emlékművét, mely egyben tiszteleg az egészségügyi dolgozók példamutató munkája előtt. Ez több mint két éve meg is történt Újpest Önkormányzatának segítségével. Az Újpesti Egészségház melletti parkban áll Széri-Varga Géza nagyszerű alkotása. Köszönet illeti Zsigmond Attilát, aki a professzionális pályázat kiírását segítette, illetve Zelnik Józsefet, a Selyemgombolyító tulajdonosát, hiszen ott raktározhattuk a 64 felajánlást, illetve rendeztünk belőlük kiállítást. Köszönet az értékes felajánlásokért: Bródy Jánosnak, Várszegi Asztriknak, Medgyessy Péternek, Beer Miklósnak aranygyűrűjéért, Cserhalmi Györgynek, aki Páger-aranygyűrűjét adta oda, Horn Gyula fia pedig édesapja rendkívül magas kitüntetését… és még sokan másoknak. Kilencmillió forintot gyűjtöttünk össze Iványi Gáborral, és együtt kezdeményeztük a szobor felállítását. Hogy nyomuk maradjon a nem szükségszerűen meghaltaknak.

Most nézem a televízió adását, amint Orbán Viktor az Európai Unióban éppen ellene szavaz Ukrajna kollektív megsegítésének, s közben egyfolytában Trumpról, Putyinról, Zelenszkijről zeng a sajtó. Azt gondoljuk, ezek határozzák meg az életünket. De meghatározza a múltunk is, s azt a pusztítást, amit a Covid okozott, soha nem szabad elfelejtenünk. Falus András akadémikus szerint a Covid igazán soha nem fog eltűnni, mert különféle mutációi most már mindennap velünk lesznek. Most is szinte minden második barátom beteg. Miként a magyar egészségügy is. Nemcsak a vírusok, az egészségügy évtizedes mulasztásaiból fakadó „hiánybetegségek” is velünk vannak. Felelősnek tartom érte a kormányt, de az ellenzéket is, mert nemcsak a kormánypropaganda fedi el a bajt, hanem az állandóan szított belső politikai viharok is. Pedig a baj szinte minden magyar családot érintett. Föltettem egy posztot, hogy március 4-én elmegyünk a Covid-emlékműhöz, és megemlékezünk a járvány áldozatairól. Egyetlenegy újságíró jött el. Szégyen. Ahogy telnek a napok, egyre több visszajelzést kapok. Föltettem a megemlékezésről egy fotót, és sorra kapom a visszajelzéseket. Kérdezik, hogy pontosan hol lehet megnézni, mert a férjük meghalt, a testvérük, a legjobb barátjuk, a rokonaik.

Nem vitatom, fontos, hogy mi törté­nik a világpolitikában. De az is fontos, hogy emlékezzünk, mi történt velünk. És körülöttünk. A rendkívül drágán vásárolt fölös számú lélegeztetőgépre, amelynek a negyedére lett volna hozzáértő személyzet, aki kezelni tudja a gépet, szerencsére nem is volt rájuk szükség. Az már szinte mellékes, hogy a 20-25 ezer lélegeztetőgépből a legtöbb egyszerű alvás-, illetve horkolásgátló berendezés volt, nem valódi lélegeztetőgép. Hol vannak a felelősök? Miért halkulunk el? Miért felejtünk olyan könnyen? Miért nem merünk kiállni az igazunkért? Fásult vagy megfélemlített társadalom vagyunk? Akár ez, akár az, akár mind a kettő, ha nem tudjuk megfogalmazni az érdekeinket, nem vállaljuk fel a konfliktusokat, akkor csak sodródunk tovább. Ahogy eddig.

A világon jelenleg 8,3 milliárd ember él. Hivatalos világstatisztikák szerint kb. 780 millió – vagy inkább több – ember fertőződött meg. Ez nagyon nagy szám, s azt jelenti, hogy Földünk lakosságának közel tíz százaléka volt érintett. A halálozásról sokkal bizonytalanabbak a statisztikák, 7,8 milliótól egészen 32 millióig terjednek különféle becslések. Döbbenetes számok – és ezek hivatalos statisztikák! Azokról azonban nincs adat, akik nem része­sülhettek kezelésben, vagy nem vált tudottá a haláluk oka. Ők se lehetnek kevesen. Miniszterelnökünk nagyon büszke volt arra, hogy Magyarország kiválóan kezelte a pandémiát. A számok mást mondanak. A világon csak Peru és Bulgária előzött meg bennünket a lakossághoz viszonyított elhalálozottak számában. Erre nem lehet büszke senki.

A 2020. március 4-i bejelentés után nem sokkal – július végén – megjelentettük a Kossuth Kiadónál a Vírus után a világ című könyvet. Abból a prekoncepcióból indultam ki, hogy a Covid után egészen más világot fogunk élni. Ebben akkor biztos voltam. De sokkal rosszabb következett be, mint amit akkor gondoltam. Harminckét vezető értelmiségit kértem meg: Spiró Györgytől Lengyel Lászlóig, Várszegi Asztriktól Romsics Ignácig – és még sorolhatnám a kiváló szerzők nevét –, hogy fogalmazzanak meg disztópiákat és utópiákat. Hogy gondolják? Mi várható a Covid utáni időszakban? Senki meg nem közelítette azt, ami utána történt! A világunk valóban megváltozott, természetesen sok más egyéb körülmény miatt is, de talán még most sem tudjuk felmérni, mekkora a Covid hatása a világra, a globális gazdaságára, az emberek közötti viszonyokra. Az otthon töltött hosszú hónapok során kapcsolatok szakadtak meg, értékelődtek át, a jól ismert elidegenedésnél is szörnyűbb elmagányosodás sokszor tragédiához vezetett, és sokakat kergetett öngyilkosságba.

Ezekről nincs statisztika. Ne engedjük, hogy emlék se legyen.