más távlatot ád a halál már...

Vajon a szörnyű halál (és a szörnyű, tömeges halálok) emlékének távolodása az újabb és újabb nemzedékekben váltja ki a Radnóti-életmű újraértékelésének szándékát? Vajon a mártírium övezte pálya költői értéke joggal lesz kérdésessé 80 esztendő után? Vagy éppen a tiltakozás szelleme a hivatalos állami emlékezetpolitika távolságtartása ellenében magyar emberek felelősségét illetően magyar emberek kiirtásáért – éppenséggel ez állítja újra az érdeklődés homlokterébe az „erőltetett menet” után az abdai tömegsírba lőtt költőt? Vagy a rendszerváltást megelőző politikai kurzus kultuszaival való leszámolás – legalábbis szembenézés – igénye? A tisztánlátás, a tisztázás igénye?

Mindenesetre Ács Dániel írt egy könyvet (Nem tudhatod), melyet már­is napjaink irodalmi életében szokatlanul erőteljes kritika kísér. (Az ÉS-ben [Ketten egy új könyvről]: Fűzfa Balázs: Nem tud(hat)om; Jászay Tamás: Az igazat, csakis az igazat?, 2025/9., febr. 28. – a szerk.)

A könyv méltatásába nem megyek bele, megtették mások. Kiemelem azt a szálat, mellyel a szerző a „járkáló halálraítélt” gazdagon dokumentált történetének leírását követően az „utókor” legendateremtő kísérletét „leplezi le”. Arról van szó a könyvben, hogy a költőből egykori szegedi barátai, az új establishmentbe jó pozíciókkal illeszkedő társak formáltak a költői műhöz igazán mégsem illő  „rendszerkonform” példaképet, „erős fát” – hogy a harcias Kortárs útlevelére című vers költői képét idézzem. E fejezeteknek kulcsfigurái tehát a – szerző szerint némiképp önző, de mindenképpen politikai okokból – legendacsináló „szegediek”.

Ismereteim szerint nem ilyen egyszerű a dolog. Radnóti Miklósnak – és utókorának – budapesti társai is voltak. A „metrum tajtékos taraján” hajózó Argonauták folyóirat köre, a Kerényi Károly-növendékek csoportja, a Tóth Árpád Társaság, a Vajda János Társaság fiatal költői, ókortudósai (Vas István, Devecseri Gábor, Waldapfel Imre, Petrolay Margit, Hajnal Anna és Gábor, Dobrovits Aladár és Dömötör Tekla, a mesekutató Honti János, sokan mások, sőt olykor József Attila is felbukkant e műhelyekben).  Az 1946-ban közreadott első posztumusz kötetet, a Révai Kiadónál megjelent Tajtékos ég című gyűjteményt nem a „szegediek” rendezték sajtó alá, hanem Waldapfel. E körökből sem hiányzott a baloldali elkötelezettség. A „piros hitét el nem hagyó” alkonyi árokszéli virágot megverselő költő, a József Attilát a kor tragikus áldozataként méltató előszóíró „besorolásához” nem kellett a politikai természetű bálványformálás.
Helytállt s helytáll az életmű magáért ma is.