A gyerekirodalom nem életkori kérdés

Az elmúlt több mint egy hónapban élénk diskurzus alakult ki az ÉS hasábjain a gyerekirodalom aktuális helyzetéről, megítéléséről, ez pedig igazán örvendetes. Az eddigi írások érintettek sok lényeges kérdést (a gyerekirodalom-kritikáról [Harmath Artemisz: A gyerekirodalomról, 2025/6., febr. 21.], a gyerekirodalom sokszínűségéről és rétegzettségéről [Balázs Eszter Anna: Eltartott kisujjal lehajolni, 2025/8., febr. 21.], a felnőtt és gyerek fogalmának vélt szembenállásáról [Kovács Eszter: Válasz, 2025/9., febr. 28.]), éppen ezért most egy valamivel távolabbi összefüggésre térek ki, kapcsolódva bizonyos pontokon az eddigi cikkekhez.

Milbacher Róbert esszéjének (Atráskó zokog, 2025/3., jan. 17.) lényeges gondolata, hogy a gyermeki lelkületet, a gyermeki látásmódot emeli ki mind a gyerekirodalom előállítása, mind befogadása során, s ezt nem kizárólag a gyerekkorhoz, a gyerekekkel való közvetlen kapcsolathoz köti – ennek alátámasztásaként említi a Weöres Sándor-anekdotákat. És éppen Weöres alakja révén sejlik fel nála a gyerektelenség és a gyermeki habitus közti összefüggés, amelyet Varró Dániel egy interjúban ennél markánsabban fogalmazott meg: „Megfigyeltem, hogy azoknak a szerzőknek, akiknek a gyerekverseit legjobban szeretem – mint Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly, Lewis Carroll, Edward Lear –, egyáltalán nem volt gyerekük. (…) Eközben úgy vettem észre, hogy azok a költők, akiknek van gyerekük, sokszor nem írnak olyan jó gyerekverseket. Vagy túlságosan el vannak ájulva a saját gyereküktől, vagy a versekkel is szeretnék megnevelni őket” (Kránicz Bence interjúja, 24.hu, 2023. dec. 24.). Ezt a gondolatmenetet igen könnyű megcáfolni Janikovszky Éva, Lázár Ervin, Harcos Bálint, Szabó Borbála vagy Varró Dániel (és még sok más szerző) említésével, és nyilvánvalóan nem kívánatos a személyes életút ilyen (akár teljesen esetleges) körülményei alapján értékelni, magyarázni egy-egy alkotói életművet. Az azonban elgondolkodtató, hogy különböző kontextusokban újból fel-felbukkan ez az érvelés, azt jelezve, mintha még mindig indoklásra szorulna az, ha valaki gyerektelenül, szülői vagy pedagógusi minőségtől függetlenül foglalkozik a gyerekirodalommal, bármilyen módon műveli azt. Mintha egy gyerek, a gyerekek közvetlen jelenléte önmagában legitimációs erővel bírna. És ez nemcsak a tágabb közgondolkodásban érvényesül (visszatérő kérdés a hallgatóktól: „Tanárnőnek van gyereke?”), hanem a szűkebb irodalomtudományos közegben is (még mindig jellemző, hogy alkotók, irodalomtörténészek saját gyerekük születésekor kezdik művelni a gyerekirodalmat, illetve a „felnőttek a gyerekek” indok arra, hogy miért nem foglalkoznak vele).

Az érvelés mindkét irányban vitatható, ugyanúgy nem szerencsés abszolutizálni a gyerekek jelenlétét, ízlését és értékítéletét, ahogy figyelmen kívül hagyni sem – minden bizonnyal érdemes volna a gyerekirodalom-tudománnyal való foglalkozást leválasztani a szülőség vagy gyerek­telenség élethelyzetéről. Ebből viszont következik, hogy a gyerekirodalmat ne kizárólag a gyerekek és a hozzájuk közvetlenül kap­cso­­­ló­dó felnőttek (szülők, nagyszülők, pe­da­gó­gu­sok) territóriumaként fogjuk fel. És amennyiben elfogadjuk, hogy a felnőttek önmaguk jogán is teljes értékű alkotói és befogadói a gyerekirodalomnak, az nem csupán a gyerekirodalom-kritikára vonatkozóan fontos belátás „az én gyerekem szerette” típusú, egy, még formálódó egyéni ízlésen alapuló véleményhez képest, hanem egyúttal a gyerekirodalmat az irodalmi közeg leginkább demokratikus területévé teszi. Hiszen gyerek és felnőtt befogadó egyenrangú szereplőként, értelmezőként lehet jelen, mindkettőjük számára kapcsolódási pontokat kínál a szöveg – legalábbis a jó gyerekirodalom. (Következetesen ezt a szemléletet képviseli írásaiban Lapis József, legyen szó akár gyereklíráról, akár gyerekkönyv-kritikáról.) Egy olyan közös térről van szó, amelyet a játék szervez, és életkortól függetlenül mindenki számára nyitott (ezen a ponton nem értek teljesen egyet Balázs Eszter Anna ki­je­lentésével, amely a következőkép­pen közelíti meg a gyerekirodalmat: „Ugyanis ez a terület – ideális esetben – a születéstől kezdve a felnőtté válásig kíséri végig az olvasóit” [ÉS, 2025/8., febr. 21.], ideális esetben jóval tovább, mindvégig) – még ha a háttértudás, tapasztalat és a reflexió mértéke eltérő is. Ebből pedig az következik, hogy a szakma oldaláról jóval nagyobb figyelemre tarthatna számot. Vagyis a gyerekirodalom elsősorban nem életkori kérdés, éppen ezért téves az a felfogás, amely kizárólag az akkulturációs szerepét hangsúlyozza, hiszen ebből az következne, hogy a gyerekirodalomból ki lehet, esetleg ki kell nőni. Márpedig Dániel András és Jonathan Franzen kiválóan megfér egymás mellett.

(A szerző a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Kar adjunktusa, a Mesekultúra Kutatócsoport vezetője)