Többtényezős

Ha lenne három ember, akire nyugodt lélekkel rábíznám Magyarország sorsát, Bokros Lajos volna az egyik (a másik kettő most nem jut eszembe). A Bokrost bíráló történészcsapat véleményével szemben érdemes megemlíteni: hazánkban nagy hagyománya van annak, hogy vezető, nem történész értelmiségiek (Koós Károly, Féja Géza, Bibó István, Száraz György, Nemeskürty István,  Tamás Gáspár Miklós) írjanak történelemről esszét, vagy akár könyvet is. Amiként annak is, hogy szaktörténészek a saját szűkebb kutatási területükön kívüli témában is – például ismeretterjesztő írásban vagy összefoglaló kézikönyvben – tollat ragadjanak (Glatz Ferenc, Hahner Péter, Romsics Ignác).

A kívülálló új, friss szemléletet hozhat. Ezért szerintem egyáltalán nem baj az, ha egy, amúgy remek elemzőkészséggel és jó stílussal rendelkező közgazdász-bankár történelemről (is) ír (1514–1541. Magyar tragédiák nemzetközi és hazai tényezői, ÉS, 2024/51–52., dec. 19.). Ami azonban a tartalmat, a kérdés érdemi részét illeti, úgy gondolom, a történészcsapatnak van igaza (Vitacikk helyett, ÉS, 2025/4., jan. 24.).

Bokros Lajos nálam jobban tudja az alábbi két példa igazságát. A munkanélküliség mértéke múlhat egy kormány jó vagy rossz politikáján, de a munkanélküliség mint olyan a kapitalizmus szerkezeti sajátossága, nem egyes emberek erkölcseitől vagy képességeitől függ. A hiány mértéke függhet egy kormányzat jó vagy rossz politikájától, de a hiány a szovjet típusú szocializmus szerkezeti sajátossága, nem egyes emberi hiba vagy romlott politikai elit terméke. Hasonló logikával, a feudalizmusnak is megvannak a maga beépített, strukturális problémái. Az alapító király (mint I. István) teljhatalma földbirtokain alapul. Ám az uralkodók az árutermelés és pénzgazdálkodás hiánya vagy alacsony szintje miatt csak birtokadománnyal tudják jutalmazni, illetve kifizetni alattvalóikat. Így a királyi birtoktest elolvad, a királyi hatalom meggyengül. A széttagolódás kora következik (melyet a magyar történetírás sokáig feudális anarchiának nevezett). Aztán, akár évszázadok múlva, az árutermelés magasabb szintjén, fellép egy király, aki új alapokra helyezi bevételeit (adók, vámok, illetékek), és központosítja a hatalmat. A folyamat azonban csak a modellben ennyire egyszerű. A valóságban széttagolódás és centralizáció többször, ciklikusan váltja egymást – a francia, magyar, lengyel stb. történelemben egyaránt. Ez a „központosítás–anarchia inga” nem az adott elit jellemének függvénye, hanem a feudalizmus sajátja. Magyarország Mátyás központosítása után, a XVI. század első felében a rendi széttagolódás állapotában volt.

Emlékszem, kisdiákként „a magyaroknak szurkolva” mennyire meglepődtem és bosszankodtam a kettős királyválasztáson. Pedig újabb strukturális elem – az örökletes monarchiának nincs megoldása arra, ha a király örökös nélkül hal meg. Ilyenkor bizony trónharc következik. Végül még egy szerkezeti tényező. Európa nemesi hadseregeinél a török rendre fegyelmezettebb és szervezettebb – a tulajdon és a hatalom szélsőséges központosítása miatt. Ez ugyan nem teszi eleve legyőzhetetlenné, de évszázadokig előnyt biztosít a török számára – ami aztán (mármint az extrém centralizáció) az egyéni érdekeltség hiányában az újkor második felére fordul majd át hátránnyá.

Nem becsülhetjük le az anyagi tényezőket sem. Mátyás utolsó éveiben a török szultán jövedelme kétszerese a magyar királyénak. 1526-ban a tízszerese. (Ennél jóval nagyobb különbséggel is találkozhatunk az irodalomban.) Vajon „erőskezű király” és magas erkölcsű politikai elit esetén lett volna esély az ereje, hatalma csúcspontján álló oszmán-török birodalom megállítására? Sosem tudjuk meg. Én úgy tippelem, nem. 1972–1976 között jártam gimnáziumba. Emlékszem bosszúságomra, amikor a tankönyvben ilyesmi mondatot olvastam: „Miközben Mohácsnál a magyar királyi had megsemmisült, Szapolyai seregével a Tiszánál állt.” Miért állt ott, miért nem segített a királynak? Semmi magyarázat. Perjés Géza évtizedekkel ezelőtti, Mohács című monográfiájában választ ad erre. Saját szavaimmal: az erdélyi vajda feladata Erdély védelme. Ezért van saját, a királyétól különböző hadserege. A Mohács előtti évszázadban sokszor támadta a török Erdélyt. Ha már bizonyos, hogy nem rontanak a tartományra, akkor kell a királyi sereg segítségére sietnie. Amikor ez egyértelművé vált, a két magyar hadsereg (a királyé és a vajdáé) között nagyobb volt a távolság, mint a magyar fősereg és a török között. Szapolyai nem érhetett oda. Más megoldás is lehetséges. Vajon, amikor a vajda értesült a kb. 25 ezer fős királyi sereg megsemmisítő vereségéről, azt kellett volna gondolnia, hogy a maga 10 ezer fős seregével a siker reményében szállhat szembe a betolakodóval? Nem jobb kivárni? A török fősereg ősszel hazamegy. Mindig.

A Bokros Lajos és a történészek közötti vita mögött egy nem szaktörténeti, inkább filozófiai kérdés lappang. Mi mozgatja a történelmet? Bokros, bár kerülni igyekszik az egydimenziós elemzést, mégis, esszéje elején és végén, illetve viszonválaszában is, az emberi tényezőt, a politikai elit erkölcsi minőségét teszi meg az események legfőbb okává. Az ókori római történetírók hasonlóan gondolkodtak, a „híres férfiak” erényeiben, erkölcseiben (virtus) látták az események legfőbb mozgatóját. Igaz, számoltak a történelmi szükségszerűvel (náluk: Sors, Végzet) és a történelmi véletlennel (ott: Fortuna, adversa fortuna) is. Az ókor talán legnagyobb történetírója, Thuküdidész egy (kíméletlen) természeti törvény létezésével számolt, melyet ok-okozatilag meg lehet ragadni. Az újkor történészei között felvetődött az eszmék (vallások és világi eszmék) vagy a zseniális „nagy ember” történelemalakító szerepe. A fiatal Marx és Engels az osztályharcot teszi meg a történelem alapjává. Az érett Marx már több tényezővel számol, így anyagi-gazdasági mozgatórugókkal, illetve akár pszichológiai, vallási erőkkel is. Spengler szerint a történelemnek morfológiája van, évezredes nagyciklusokban visszatérő elemekkel. Sokan a földrajzi tényezőre esküsznek, mint legutóbbi, kétkötetes munkájában Tim Marshall. Divatos gondolat, hogy a történelmi siker vagy kudarc legfőbb magyarázata a politikai intézményekben rejlik. Jómagam nem tudok ebben a hatalmas történetfilozófiai kérdésben egyértelműen állást foglalni. Két dolgot azonban biztosnak vélek. Az egyik, hogy a történelem többtényezős, nem vezethető vissza egyetlen mozgatórugóra. A másik: ezek között a tényezők között a politikai elit erkölcsi-emberi teljesítménye is jelen van, de aligha ez a legdöntőbb.

Összegezve: a XVI. század első felében Magyarország két felemelkedő világbirodalom ütközőpontjára került, miközben széttagolódással (rendi anarchiával), nemzetközi elszigeteltséggel és minden szempontból túlerejű ellenséggel kellett számolnia.

Végezetül be kell vallanom, hogy, habár alkotó módon foglalkozom történelemmel (amit könyveim, tanulmányaim, esszéim mutatnak), sohasem kutattam a XVI. századi Magyarország történetét. Így tévedhetek, és meglehet, én is kapok majd a fenekemre.