Bécs versus Trianon

Igaza van Pelle Jánosnak abban, hogy a magyar közgondolkodás egyik legszembetűnőbb vonása az „áldozati tudat”, vagy másképpen „Trianon-komplexus” (Közvélemény, propaganda és agymosás, ÉS, 2025/5., jan. 31.); ugyanakkor – mint írja – „közönyösek vagyunk azon veszteségek iránt, melyeket a trianoni döntéshez hasonlóan diktatórikus első és második bécsi döntés következtében 1938 októberében és 1940 augusztusában szenvedtek el a szlovákok és a románok. Ekkor közel ugyanakkora tömegű szlovák (268 913), román (1 100 352), ruszin (564 092) szerb, horvát (369 348) és német (712 762) nemzetiségű ember lett magyar állampolgár, mint amennyi magyar 1920-ban más országba került”.  Pelle János korrekt számokat közöl, de következtetése hibás. Az 1941. évi népszámlálásból származó adatok ugyanis az akkori Magyar Királyság teljes területére vonatkoznak.

Lehetséges, hogy a közgondolkodásban az terjedt el, hogy az elcsatolásokkal homogén magyar etnikumú ország jött létre, ám az nem igaz. Még 1941-ben is, a trianoni Magyarország területén élők több mint 7,5 százaléka (mintegy 663 ezer ember) nem magyar anyanyelvűnek vallotta magát. (Meg kell jegyeznem, hogy a nemzetiségi és anyanyelvi bevallás nem feleltethető meg teljesen egymásnak, de az eltérés mondandóm lényegét tekintve nem számottevő.) Ennek figyelmen kívül hagyása különösen a szlovákok és a németek esetében vezethet komoly félreértelmezésekhez. A 270 ezer szlovák anyanyelvű állampolgár több mint egynegyede (76 ezer fő) nem a visszacsatolt területen élt; a német anyanyelvűeknek egyenesen a többsége (mintegy kétharmada) a trianoni Magyarország lakosa volt (720 ezerből 477 ezer fő). (Nota bene: a németek esetében a „veszteség” megítélése sem egyértelmű, hiszen a határok átrajzolása számukra nem az anyaországtól való elszakítást, csupán impériumváltást jelentett.) Ráadásul az „országgyarapítás” egy része, nevezetesen Kárpátalja elfoglalása (1939. március), valamint a Délvidék és a Muraköz megszállása (1941. április) a bécsi döntésektől független katonai műveletek révén valósult meg.

Az újonnan magyar állampolgárrá váló ruszinok, szerbek, horvátok és egyéb délszlávok (összesen közel egymillió ember) lényegében e területeken éltek, de az ismételten magyar fennhatóság alá került németek többségét (közel 200 ezer fő) is a bácskai svábok képviselték. Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy a szerző következtetése, miszerint a bécsi döntések következtében „közel ugyanakkora tömegű” nem magyar nemzetiségű ember vált kényszerűen magyar állampolgárrá, „mint amennyi magyar 1920-ban más országba került”, nem tartható: a trianoni határmegvonással mintegy 3,3 millió magyar került az utódállamokba, ezzel szemben a bécsi döntések révén magyar állampolgárrá váló románok, szlovákok és más nemzetiségűek száma nem érte el a másfél milliót. Megállapítása még akkor sem lenne helytálló, hogyha – meg nem engedhető nagyvonalúsággal – a területi revíziót teljes egészében a „bécsi döntések” eredményének tekintenénk: az 1941. évi népszámlálás szerint a visszacsatolt területeken 2 millió 655 ezer nem magyar anyanyelvű állampolgár élt. A különbség (mintegy 650 ezer fő) semmiképp sem elhanyagolható.