A gyerekirodalomról

Szívesen reflektorozom, pardon, zseblámpázom a hazai irodalmi közösség és a gyerekirodalom kapcsolatának furcsaságait. Többen is vannak a kis ragadósak: az ormótlan, bamba ítéletek, a könnyű kézzel fölragasztott címkék. Kedvtelve egymás homlokára tapasztgatjuk azokat.

A „mesés”, „varázslatos” és „lélekmelengető” közkeletű és semmitmondó, kritikátlan kritikai hízelgéstől el egészen a másik végletig. A mindent lesöprő, dohogó dörgedelmekig a silányságról, sekélyességről, nyelvnélküliségről. A hozzászólást kiváltó cikken (Milbacher Róbert: Atráskó zokog – avagy kinek ír az író, ha mesét ír? ÉS, 2025/3., jan. 17.) kívül ajánlom még a címadó gondolatot innen: Horváth Florencia – Szabados Attila: Az ember olykor azt sem bánná, ha inkább az MI írná őket. Kulcsár Szabó Ernő válaszai a prae.hu AI-körkérdésére, Prae.hu, 2025. jan. 23.

Milbacher Róbert cikke, Kulcsár Szabó Ernő mélyen tisztelt professzorom interjúja érvrendszer és konkrétumok híján csak jó ürügy arra, hogy végre egy konferenciánál vagy egy workshopnál szélesebb körben beszélgessünk, s ne csak üzengessünk a gyerekirodalom jelenéről. „Ha még törődnék ezzel valaki” (kiem. H. A.). Nos, itt vagyunk, hozzászólunk, és nem sértődünk meg.

Amit Milbacher állít a gyerekirodalmi művek nívótlanságáról, az szerintem is megáll a gyerekirodalmi kiadványok zömére. Az intézményes gyerekirodalom-oktatás (óvodától az egyetemi szakképzésig), valamint gyerekirodalmimagazin-alapítói, gyerekműsor-szerkesztői, kistelepüléseket látogató gyakorlatom és tapasztalatom ablakából viszont a következő, árnyaltabb valóság-összefüggésre látok.

Először a tudományosságról. A hazai gyerekirodalom-szakma akadémiai, felsőoktatási szintje felkészült, hogy a nemzetközi diskurzusokat is figyelembe véve elméleti nyelvet alkosson, ezen beszéljen a kortárs gyerekirodalmi jelenségekről. Már beszél is. Számos szakmai kutatóműhely, képzés, konferencia, verseny, díj, nyomtatott és online szakirodalom garantálja ezt országszerte. Tanítjuk, angol, német nyelvű kutatók tollából magyarra fordítva első kézből közöljük. Lásd az eddigi legteljesebb felsorolását az intézményeknek és a tudományág alapozó kiadványainak (itt: Lovász Andrea: A gyerekirodalmi intézményrendszer medialitása, in: Medialitás és gyerekirodalom, 191.).

Másodszor, a kritikaírásról. A tudományos megközelítés ritkán jár együtt a kritikai ízléssel és a pedagógiai-fejlődéslélektani ismeretekkel és érzékkel. Az eredményeket így nehezen közvetíti a tudományos közösség. Bajosan jut el a tudás az alsóbb nevelődési szintekre, a szemléletformáló gyakorlatba. Az oktatás, a kritikaírás médiuma, terepe most különösen nem kedvez ennek. Az elemző ritkán jó kóstoló, nem mindig sikerül rátalálnia a poétikailag, nyelvesztétikailag nívós szövegekre, mivel őt az elemzés gyönyörködteti. Eleve összetetten, intézménytörténetileg, irodalomtörténetileg szemléli a tárgyát, és már örül egy külföldről frissen átvett hibrid ifjúsági műfajnak is mint újdonságnak, holott a műnek például nincs is saját nyelve vagy világa. Vagy épp ellenkezőleg: bevallottan pozitív diszkriminációval él az egyetemi oktató az olyan kísérletező irodalom irányába, amit szülő sohasem vásárol, vagy tágra nyílt szemekkel tesz félre.

Ugyanakkor tapasztalom, hogy minden társadalmi réteghez eljuttatható a magas költészet is, a gyerekirodalom java, legyen az mesenovella, mondóka, verses mese vagy ifjúsági regény, a megfelelően megválasztott médiummal (megzenésített vers, mesemondás, papírszínház, dramatizált előadás, filmvetítés, bábszínház stb.) jó szervezéssel és a fokozatosságra ügyelve.

Aki képes irodalomszakmailag is helytálló bírálatot írni, azaz ismeri a történetiségét és a jelen idejű kontextusát is egy-egy nyelvi-irodalmi jelenségnek, az többnyire mással elfoglalt. Intézményszervezéssel, könyvkiadással, felsőoktatással, megélhetéssel. Az időigényes kritikaírásnak ugyanis nincs sem anyagilag kifejezett, sem másmilyen presztízse. Mivel…

– a társadalom könyvvásárló, olvasó hányada egyre kevésbé bízik a szakértelemben, véleménykultúra tombol. Az olvasáskutatások és a saját felméréseink is alátámasztják ezt. A pedagógusoknak minimális esélyük van a közvetítésre az új NAT szerint, és már nem az értelmiség szerepét töltik be / szánják nekik. Egyetemi szint alatt pedig szinte nem létezik kortársirodalom-oktatás.

– a gyerekirodalmi szakmák (kiadók, magazinok, képzések, az írószakma stb.), súlyosan át(„fantom”)politizáltak, és gyakran önkényes tulajdonítások által szekértáborokra hasadnak már olyan fórumok kapcsán is, amelyek szakmailag jönnek létre. „Köszönjük, megvannak a saját kritikusaink” – idézek csak egyetlen példát az egyik gyerekirodalmi kiadó munkatársától, akitől recenziós példányt kértem. Bizalmatlan és osztott még ez az „olyan kedves témával” foglalkozó közeg is. Nem beszélve az őszinteség hiányáról, amelyik azért tartós, mivel a kritikust legalább alkalmilag összekapcsolják munkák, feladatok a kritizált szerzővel vagy kiadóval. Vagy ő maga több szerepben is van egyszerre, kiadóként vagy szerzőként nem méltányos másokról kritikát írni. És ki szeretné még inkább szétzilálni az amúgy is zilált, maradék értelmiségi lojalitást, diskurzust, a maradék olvasótábort? Végső soron mind a gyerekekért, a jövő nemzedék műveltségéért dolgozunk. Persze a hathatós kritika is ezt szolgálná.

Harmadszor, a primer gyerekirodalomról. A kortárs gyerek-szépirodalomban volt ugyan megtorpanás 1990 és 2000 között, de ki állíthatja, hogy nem létezik érdemben, ha van csak egyetlen Weöres Sándor / Fekete István is az adott korszakban. Ha van egy Lázár Ervin. Ha, hogy áttérjünk a jelen évtizedre és konkrét címekre, van egy A szomjas troll, Túl a Maszat-hegyen 1 és 2, és egy Akinek az orra pisze Varró Dánieltől. Egy Boszorkánycica, Szindbád, Halandzsarablók Harcos Bálinttól. Ha vannak egyedi, felemelő kamasztörténetek és hősök Zágoni Balázs, Regős Mátyás tollából. Verseskötetek Kovács András Ferenc, Kollár Árpád, Miklya Zsolt, Kiss Ottó, László Noémi, Bertóti Johanna verseiből. Olyan csodálatos fordítások, mint Pacskovszky Zsolté, az Ágról szakadt Tóbiás. Saját szépírói nyelvezet, mint Jeney Zoltáné, Nyulász Péteré, Borbáth Péteré, Szabó Borbáláé, Ruff Orsolyáé, Rádai Andreáé. Egyedi formanyelv, mint Dániel Andrásé. Igaz, az itthon legnépszerűbb két meseregény-sorozat íróinak mondatait, karakterábrázolását, erőltetett didaxisát a tízéveseim is kacagják, bosszankodva javítják, alig bírjuk keresztülverekedni magunkat a kietlen sablonhalmazon, a fűrészporon és csikorgáson. Hiába, ha egyszer korábban olvastak Lázár Ervint és Erich Kästnert…, akármi­vel nem szúrjuk ki a szemüket. Viszont tömegeket nevel olvasóvá ez a szint, amelyik egy antológiába például nem fér bele. Pedagógusként mégis hálásak lehetünk érte, mert kialakítja az olvasás technikai készségét, élvezetét, jöhetnek a további olvasmányok…