Az önteltség bája és visszája

„A szakmai féltékenységből táplálkozó kevély gőg” mozgatja Bokros Lajos szerint a jószerivel csak HUN-NER intézetnek nevezhető (!) kutatóhely „súlyos jellemtorzulás”-ban szenvedő középkortörténészeit, amikor a téziseit vitatják (Féltékenységből áradó kevély gőg, ÉS, 2025/5., jan. 31.). A korszakot illető magyar történeti tudását és a vele összefüggő magabiztos ítéleteit négy, közel fél évszázaddal ezelőtt megjelent ismeretterjesztő munkára alapozó Bokros szakmai partnerek gyanánt (!) tekint tehát a vitacikk hat akadémiai történész szerzőjére, akik ezzel a megszólalásukkal igazolják, hogy „a marxi történetszemlélet foglyai”. Miért is? Mert állítólag érzéketlenek „az egyéni választás és felelősség” történelemformáló hatására, ami pedig „súlyos értéktorzulás” részükről.

Kemény és becsületsértő szavakkal illeti közgazdász (és volt gazdaságpolitikus) szerzőnk a konkrét történeti kérdésben megszólaló történészeket. Holott sokkal inkább a saját cikkében (1514–1541; 1914–1941. Magyar tragédiák nemzetközi és hazai tényezői, 2024/51–52., dec. 19.) érvényesített történetszemlélet hat marxista történetszemléletben fogant megítélésnek, szemben azzal, amit a vitapartnerei előadnak. Mert miről is szólt hajdan a Dózsa-féle parasztháború és Mohács mérv­adó „marxista történetszemléleti” elbeszélése? A parasztfelkelés leverésével „[b]eköszöntött az örökös jobbágyság fájdalmas korszaka”, és „1514 bukása megpecsételte a haladás erőinek gyengülését, a fejlődés torzult útjának kialakulását”. Ezzel össze is omlott az oszmán hatalom elleni védelem, mert „[e]lőretört a köznemesi párt, amelynek kisnemes tömegei saját ábrándjaikat kergetve a középnemesség irányításával valójában néhány várúr, elsősorban a Szapolyai-család politikai céljait segítették kiharcolni” (Molnár Erik, szerk.: Magyarország története, I. k., 1964, 155., 156. A vonatkozó szövegrész szerzője: Székely György). Erre a markáns felfogásra erősített rá az akkor még vonalas marxista, a dezilluzionálást különösen ambicionáló Nemeskürti István (Ez történt Mohács után, 1968).

S mit állít Bokros maga minderről? „Magyarország késő középkori, kora újkori romlását nagyrészt a magyaroknak, a hazai uralkodó osztály önző, gyáva, jellemtelen és rövidlátó képviselőinek köszönhetjük.” Hiszen a hazai uralkodó osztály a sorsdöntő feladatválla­lás elől folyton kitért, miután önző, gyáva, jellemtelen és rövidlátó tagjai, a Szapolyaik és társaik, folyamatos belharcaikkal töltötték az idejüket. Ez pedig: „rettenetes szégyen és bűn” volt részükről. Bokros majdnem szó szerint ismétli meg tehát a múltbeli „marxista történetszemlélet” valamikori patentjeit, nem leplezett moralizálás kíséretében.

Ha ebben áll csupán az úgymond immár nem determinista, ami mára állítólag elavult, hanem az egyéni felelősséget hangsúlyozó, vagyis a trendi történetszemlélet, akkor a valamikori marxista beállítottságból sem hiányzott teljes mértékben a történelmi cselekvőség (historical agency) tekintetbevétele. Kérdés ugyanakkor, hogy képes-e az uralkodó osztály, ez a hamisítatlanul marxista terminus (!) méltó módon kifejezni az „egyéni választás és felelősség” mégiscsak individuális aktusát. Ezt magam erősen kétlem. A történészeknek felrótt „kevély gőg” vádját megfogalmazó Bokros láthatólag a sötétben tapogatódzik mind a reáltörténelem dolgaiban, mind a történetszemléleti diskurzusok világában, ami mégis arra bátorítja őt jelen publicisztikájában, hogy annál magabiztosabban, mondhatni pökhendi módon ítélkezzék a múltat illetően, valamint az azt kutató történészekkel kapcsolatban. A lelke rajta.