Féltékenységből áradó kevély gőg

C. Tóth Norbert (50), Horváth Richárd (50), Neumann Tibor (46), Nógrády Árpád (57), Pálosfalvi Tamás (56) és Varga Szabolcs (47) középkorkutatóknak szemmel láthatóan nem tetszett az ÉS tavaly karácsonyi számában a tizennegyedik–tizenhatodik században hosszan elnyúló magyar tragédiáról írott tanulmányom (1514–1541; 1914–1941. Ma­gy­ar tragédiák nemzetközi és hazai tényezői, 2024/51–52., dec. 19.), és ennek az ÉS múlt heti számában hangot adtak (Vitacikk helyett, 2025/4., jan. 24.). Ez teljesen természetes, hiszen a történelem mindig újrakezdett viták tárgya, az új kutatások eredményei alapján és a jelen tükrében a múltat rendre újraértékelik.

Hozzászólásuk első része, amiben saját történelemszemléletüket villantják föl, érthető lenne, ha ők is szerényen elfogadnák, hogy más szemléletnek is lehet létjogosultsága. Az én felfogásomat azonban elsősorban azon az alapon utasítják el, hogy szerintük az a „korabeli történeti valóság súlyos megerőszakolása”. Állításuk alátámasztására azonban szerencsétlenségükre olyan példákat választanak, amik azt bizonyítják, hogy a korabeli tényeket felületesen ismerik.

A hatosfogat szerint „[a]z Ibériai-félsziget muszlim államainak felszámolása a XI. század óta a félsziget királyságainak első számú célja (…) volt, indítéka pedig mindenekelőtt vallási”. Az állítás első fele a XIII. századig talán igaz, utána azonban nem. A második része pedig a katolikus királyok színre lépéséig egyáltalán nem. A részleges reconquista után csaknem háromszáz évig a legerősebb iszlám állam, Granada nem annyira ellenfele, hanem sokkal inkább adófizetője, vazallusa, gyakran egyenesen szövetségese volt Kasztíliának, amely igénybe is vette a muszlimok segítségét a vele vetélkedő aragóniai, navarrai, portugál stb. királyság elleni harcokban. Hasonlóképpen cselekedett a granadai emír is. Mind az ibériai királyságokban, mind Granadában rendre az volt a jellemző, hogy a „belharcos” ellenfelek a „külharcosoknál” kerestek és találtak megbízható szövetségeseket.

Már ebből is következik, hogy a küzdelmek egyáltalán nem elsősorban vallási indítékból táplálkoztak. Még inkább bizonyítja ezt azonban az, hogy mindkét fél területén bőven és békében éltek a másik fél vallását követő embercsoportok, sőt a zsidók is. Könnyű volt az átjárás az évszázadokon át stabil határon, amely mellett virágzó kereskedelmi központok voltak (a szilárd határról megrögzült városnevek tanúskodnak: Jerez de la Frontera, Morón de la Frontera, Arcos de la Frontera…).

A vallás csak a katolikus királyok trónra lépésével nyert elsődleges szerepet, de akkor is elsősorban azért, hogy a nagyra nőtt Kasztíliai–Aragóniai Királyságot valamiféle ideológiai ragasztó összetartsa. A mórok és a zsidók kiűzése, a vallási türelmetlenség, ami hamar elérte még a kikeresztelkedett népességet is, csakis a reconquista teljes befejezésével lépett elő rendszert meghatározó tényezővé. A már évszázadok óta létező vizsgálati hivatal, az úgynevezett inkvizíció is csak ekkor nőtt durván döntő és türelmetlen intézménnyé. Nagyon jellemző az is, hogy az inkvizíció sohasem az iszlám vagy a judaizmus ellen harcolt, hanem a kereszténységen belül felbukkanó eretnek áramlatok és személyek ellen!

Ha ezeket a tényeket az urak tőlem nem fogadják el, akkor javaslom elolvasni például Luis Suárez spanyol történész alapvető munkáit, ezek közül is elsősorban az En los orígenes de España. Mitos y realidades (Ariel, 2011, Barcelona) című kitűnő könyvet. Ha ez nem segít, ott van még Washington Irving Crónica de la conquista de Granada című kötete. Ha a spanyollal netán hadilábon állunk, akkor javaslom Joseph F. O’Callaghan A History of Medieval Spain című könyvét. Ha ez sem segít, akkor olvasható Fernand Braudel A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában című világhírű munkája, ami 1996-ban magyarul is megjelent. Ez a fantasztikus könyv cáfolja a kitűnő urak ama üres vádját is, miszerint a török és a spanyol birodalom felemelkedése között összefüggést keresni „összeesküvés-elmélet”. Braudel könyvének 140. oldalán az alcím így szól: A Török és a Spanyol Birodalom kettős tanulsága. A körültekintő geostratégiai megközelítés egyébként nemcsak a mai történelemírást jellemzi, hanem a mediterrán világ legtöbb uralkodójának döntéseit már a középkorban erőteljesen befolyásolta.

Ennyit a tényekről, amit a kitűnő kutatók meglehetősen gavallérosan kezelnek. Nagyobb baj, hogy történelemszemléletük elavult. Rabjai annak a determinista felfogásnak, ami a főszereplők minden döntését kizárólag úgymond „objektív” tényezők hatásának tulajdonítja, amivel azután mindenki felmenthető az egyéni felelősség alól. A sorozatosan tragikus magyarországi történelem ismeretében könnyen megérthető, hogy ez a megközelítés elterjedt, mert nálunk senki sem szereti az egyéni felelősséget, még az utólagos történelmi elemzésben sem. De ez a felfogás már azért sem üdvözítő, mert ennek nyomán nem lehet jobbnak vagy rosszabbnak, kedvezőbbnek vagy károsnak értékelni semmilyen döntést. Ráadásul ez a megközelítés súlyos ellentmondást hordoz. Hogyan lehet akkor, hogy a nemzeti-történelmi emlékezet egyes szereplőket, például Hunyadi Jánost pozitívan kiemel, éppen azért, mert úgymond felülemelkedett „osztálykorlátain”? Miért lenne jobb Hunyadi, mint Szapolyai, ha egyébként mindketten kizárólag vak történelmi törvényeknek engedelmeskedtek?

Én elhiszem, hogy a kitűnő kutatók továbbra is a marxi történelemszemlélet foglyai, és nem vitatom azt sem, hogy ehhez minden joguk megvan. De tagadni azt, hogy olyan történelemszemlélet is létezhet és létjogosult, ami hangsúlyozza az egyéni választást és felelősséget, súlyos értéktorzulás. Elvetni a vitát azon az alapon, hogy akinek más szemlélete van, az „műkedvelő világmagyarázó”, aki nem ért semmihez, pedig már súlyos jellemtorzulás. A szakmai féltékenységből táplálkozó kevély gőg éppen annak a rettenetes tragédiának a vadhajtása, ami fontos magyar sorsfordulóknál kirívóan rossz döntések sorozatát eredményezte.

Bírálóim, aki megjegyzéseiknek a Vitacikk helyett fennhéjázó címet adták, egyrészt lazán kezelik a tényeket, másrészt kizárólagosságra törekszenek, amivel hézagmentesen hasonulnak az önkényuralmi rendszer kirekesztő természetéhez. Javaslom ezért, hogy azt az intézetet, amelyikben legtöbbjük dolgozik, nevezzék át HUN-REN helyett immár HUN-NER intézetnek.