A törvénytiszteletről

Tóth Mihály cikkét (Vita az elévülés körül, ÉS, 2025/1., jan. 3.) olvasva arra gondoltam, miként is vehetem a bátorságot, hogy a kiváló büntetőjogásszal vitába szálljak, amikor nemhogy kiválónak, de büntetőjogásznak sem mondhatom magamat. Némileg megnyugodtam, amikor eszembe jutott, hogy T. Tamás brutális meggyilkolása kapcsán nem annyira büntetőjogi ismeretekre, mint inkább jogszabályolvasási tapasztalatra van szükség. Mindazonáltal nem lépnék az ügyben a nyilvánosság elé, ha nem tartanék attól, hogy az igazságszolgáltatás a politikai hatalom nyomásának engedve úgy büntet meg egy bűnös embert, hogy közben a jogállami alapelveket semmibe veszi. Alkotmányos demokráciában nem hagyható válasz nélkül az a kérdés, hogy vajon a társadalmi igazságérzet, az emberek felháborodása kellő indok lehet-e arra, hogy az állam utólag elvonjon egy olyan jogot a gyanúsítottól, amit az elkövetés idején hatályos törvény, meglehet, helytelenül, de biztosított a számára.

Azt tartom, hogy amennyiben igaz, hogy a 16. életévét betöltött, de még fiatalkorú gyilkos esetében – a 2000 májusában hatályos büntetőtörvénykönyv szerint – a minősített emberölés bűncselekménye miatti felelősségre vonás lehetősége 15 év elteltét követően elévült, a büntető államhatalom el kell hogy engedje a feltételezett elkövetőt, mivel a jogalkalmazó nem írhatja át visszaható hatályú értelmezéssel a bűncselekmény idején irányadó rendelkezéseket. Ha ugyanis a jogalkalmazó az igazságosztás patetikus érzésének engedve ezt mégis megtenné, precedenst teremtene arra, hogy a jogszabályokat ne csak a jövőre nézve igazítsák hozzá a választók elvárásaihoz, de a múltban történtekre vonatkozóan is.

Egyetértek Tóth Mihállyal abban, hogy a régi Btk.-nak (lásd a sokszor módosított 1978. évi IV. törvényt) a fiatalkorú elkövetők cselekményének elévülésére irányadó, az ezredfordulón hatályos előírásai „gyakorlatilag nem változtak” meg az új Btk.-ban (lásd a 2012. évi C. törvényt) egészen a múlt év decemberében elfogadott módosításig (lásd az új Btk.-t módosító 2024. évi LXVIII. törvényt). Abban viszont már eltér a véleményünk, hogy a törvények miniszteri indokolása szerintem nem pusztán a „tekintélyelvű” jogfelfogás hívei számára irányadó. Az Alaptörvény hetedik módosítása nyomán a bíróságnak „(…) a jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe vennie” (lásd az Alaptörvény 28. cikkét). Márpedig az új Btk. miniszteri indokolása a törvényhozó szándékát illetően nem ad okot félreértésekre. A szöveg a következő: „Életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegetett bűncselekmény elkövetése esetén, ha a fiatalkorú az elkövetéskor a tizenhatodik életévét betöltötte, a büntethetőség tizenöt év elteltével, míg a tizenhatodik életévét be nem töltött fiatalkorú esetében tíz év elteltével évül el.” Ha igaz, hogy az új Btk. az elévülést illetően nem tért el a régi Btk. szabályától, úgy azt látjuk, hogy a törvényhozó töretlen gyakorlata volt a napjainkban botrányosnak számító szabályozás.

De nézzük meg a régi Btk.-nak a 2000 májusában hatályos 110.§-át. Ezt a szabályt kell a rendőrségnek, ügyészségnek, bíróságnak F. János ügyében alkalmaznia.

A 110.§ (2) bekezdésben a következőket olvassuk: „A bűncselekmény elkövetésekor tizenhatodik életévét betöltött fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama

a) életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény esetén tizenöt év;

b) tíz évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények esetén tíz év.”

A 110.§ (5) bekezdése pedig a következőket mondja ki: „A büntethetőség elévülése határidejének számításánál és a visszaesőkre vonatkozó rendelkezések szempontjából a (2)–(4) bekezdésekben meghatározott időtartam az irányadó.”

Ha az olvasó figyelmesen elolvassa a két idézett bekezdést, az alábbi konklúziókra kell jutnia:

A tizenhatodik életévét betöltött fiatalkorú által elkövetett – nagykorú esetében életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, el nem évülő – bűncselekmény esetén

– a szabadságvesztés leghosszabb időtartama 15 év,

– az elévülési határidő számításánál pedig a (2) bekezdés a) pontjában említett „időtartam az irányadó”, vagyis 15 év elteltével következik be az elévülés.

Ha nem ezt olvasnánk ki a régi Btk. szövegéből, a 110.§ (5) bekezdésében az elévüléssel összefüggő mondatrésznek nem volna értelme, „üres halmaznak” számítana. Márpedig miért fogadott volna el az Országgyűlés olyan rendelkezést, amelyet sosem lehet alkalmazni? Az efféle megközelítés az elemi szabályolvasási elvárásnak sem felelne meg. Tóth Mihály állítását, hogy a fiatalkorúak esetében csak olyan bűncselekmények évülhetnek el, ahol az elévülés jogi lehetősége a felnőttkorúaknál nincs kizárva, a törvényszöveg nem támasztja alá. Közvetve engem igazol a jelenlegi Btk. decemberi sietős módosítása is: a parlamenti képviselők láthatóan megrettentek attól a lehetőségtől, hogy esetleg megismétlődhet az F. János cselekményénél tapasztalt helyzet, és a törvény előírásának alkalmazása helyett értelmezéssel kell „jogot alkotni”.

Az állampolgárok nemcsak a bűnösök megbüntetését várják el az államtól, de azt is, hogy tisztelhessék a jogállam nevében elfogadott és alkalmazott törvényeket. Ha a közhatalmat képviselő ügyészekről, bírákról kiderül, hogy nem tartják magukra nézve kötelezőnek a jogbiztonság követelményét, az egész alkotmányos építmény összeomolhat. Érdemes-e kockára tenni az igazságszolgáltatás iránti bizalmat egyetlen bűnös bebörtönzéséért? Talán nem csak én adok e kérdésre tagadó választ.