Tizenkettedik beszéd. Testamentum

A fogság utáni első közös szombat csütörtökre esett. Születés­ünnep, szenteste, karácsony szombatja. Az asztalfőn a Szentéletű Ferenc foglalt helyet, egyedül. Jobbján a család nőnemű tagjai, a báránykák, balján az elkárhozott kecskék, a fiúk. Az Írás szerint persze latrok mind, a jobb oldalon ülők is, és a bal oldalon ülők is, ezen nincs mit szépíteni.
Azzal a nagy különbséggel, hogy az asztalfőn nem a Megváltó osztja az áldást vagy szenved miattunk, hanem bizony a főlator – mondta vidáman a Szentéletű.
Főlator, bizony, aki csókkal árulja el az Ember Fiát – tette hozzá, és nevetett. Majd így folytatta: Véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg.
Legkedvesebb börtöntársa apokrif Testamentumát a szószékről is gyakran idézte, Könyörületes Júlia azon imádkozott a papfeleségek huzatos padjában, hogy legalább a sátoros ünnepeken hagyja ki a beszédből a szabad szájú költőket. Érje be a reformkor dagályos váteszeivel, akikből senki nem ért semmit. De hát hiába, jöttek a szárnyaló idézetek. Ha belejött, az amerikai beat­költők is sorra kerültek, az ágyék pompás üdve, meg a többi. A nyomdafesték is nehezen tűrte őket, nemcsak az Örökkévaló. Csak úgy zengett tőlük a templomhajó.