Kék sapka

Izrael állam az őt rakétazáporral támadó Hezbollah ellen hetekkel ezelőtt libanoni akciót indított. Ennek során nemcsak a terrorszervezet tagjait, hanem az ott tartósan állomásozó ENSZ békefenntartó katonáit, az ún. kéksapkásokat is találat érte. Erre az ENSZ azonnal felháborodottan reagált, és ismét Izraelen kérte számon a történteket. Valójában ezúttal is az a kérdés, hogy miután a békefenntartók arra kaptak megbízást, hogy teremtsenek a két állam között biztonsági sávot, ami védelmet nyújtana a másik állam területének megsértésével szemben, mégis hogyan rendezhetett be ezen a területen a Hezbollah a gázaihoz hasonló fegyverraktárakat, ahonnan az elmúlt egy évben folyamatosan rakétákat lőtt izraeli civil és katonai célpontokra?

Mivel az ENSZ különböző tisztségviselői és szakosított szervezetei láthatóan nagyon érzékenyek a nemzetközi szervezet védjegyével felruházott intézmények sértetlenségére, ezek az intézmények vajon milyen módon képviselik a szervezet alapelveit? Ha valóban az előírás szerint jártak volna el a kéksapkások, akkor szenvtelenül tudomásul kell venni, hogy aki erre a pályára lép, az életét kockáztatja – valamiért nyilván megéri erre vállalkozni! Úgy emlékszem, a boszniai háború idején az odatelepített ún. békefenntartók passzivitása tette lehetővé a tömegmészárlást, s végül a NATO beavatkozása vetett véget a vérengzésnek.

Az ENSZ Alapokmánya (1945) világossá teszi, hogy a XX. század közepéről visszanézve, levonva a két világháború tanulságait, a nemzetközi közösség a béke, a biztonság és az emberi jogok garantálását tekinti legfőbb feladatának. A tagállamok számára ez minden egyéb kötelezettségvállalás fölött áll. Ez a tétel jelenleg is ott olvasható az ENSZ irataiban, a Biztonsági Tanács állandó tagjaként éppen hódító háborút folytató ország képviselőjének az asztalán is – mi a következmény?

Amikor Izrael jelezte, hogy az egy évvel ezelőtti pogromban az UNRWA, az ENSZ palesztinokat támogató helyi szervezetének számos tagja is részt vett, ezt első reakcióként a szervezet visszautasította, majd hónapokkal később el kellett ismerni az információ megalapozottságát. Az Izrael nemzetközi lejáratását célzó folyamatos (ENSZ-támogatással is folyó) kampányban egyik visszatérő motívum, hogy kórházakat és segélyszervezeteket támad az IDF. Egy laikus újságolvasó számára kézenfekvő a kérdés: hol van akkor a WHO, amikor egymás után derült fény arra, hogy a drámai hangon nyilatkozó orvosok az intézményük alatt berendezkedett Hamász tagjai vagy legalábbis támogatói? Vagy mit látnak a segélyszervezetek, amikor az iskolákba telepített fegyverekkel tüzelnek a terroristák, nem számolva az ott meghúzódó, a statisztikákban hangsúlyosan emlegetett gyerekek, nők, betegek áldozatával?

Valóban megrendítő látvány a romhalmazzá vált Gázában északról délre, majd onnan visszavándorló éhező tömeg. Ők biztosan felteszik magukban a kérdést, amit a nemzetközi szervezetek elkötelezett képviselői elhallgatnak: a terrorszervezet tagjai, s főként vezetői, akik kitervelt mészárlásukkal előidézték ezt a helyzetet, ott lapulnak a föld alatt kibélelt lakhelyeiken, miközben az a nép, akiknek a nevében gyilkolnak, a harcok kiszolgáltatottja – miképp lehetséges ez? Civilizált országok éppen ellenkezőleg járnak el: fenyegető támadások esetén gondoskodnak a civil lakosság biztonságáról, miközben a hadsereg tagjai a felszínen harcolnak – mint ez Ukrajna és Izrael esetében a világ nyilvánossága előtt zajlik! A folyamatosan hangoztatott kétállami megoldás üres pufogtatás, az Izrael megalakulását kimondó ENSZ-határozat (1948) ugyanis mindkét, addig ott élő etnikai-vallási közösségnek biztosította a független állami működés nemzetközi jogi lehetőségét. Nem kellett, ehelyett az arabok azonnal lerohanták az induló szerveződést. A területeken, ahova az Izraellel szemben elvesztett harcaik során visszaszorultak, több ízben kaptak esélyt arra, hogy kiépítsenek egy államszervezetet, ehelyett különböző terrorszervezetek alakultak a másik közösség megsemmisítéséért, a lakosság jólétének biztosítása helyett áldozati bárányokként szerepelnek a médiában, több évtizede óriási összegeket költve a gyilkolásra. A menekültstátusz fenntartása az ideiglenesség révén a bosszúvágy forrása – az ENSZ sokat tehetett volna ennek a helyzetnek a felszámolásáért, de nyilván nem ok nélkül hárítják el a ma már konszolidációra törekvő arab államok a muszlim testvérek befogadását. Nyilván nem pályáznak a mártíriumra, és talán nem tetszik nekik a terrorszervezet gönceibe öltöztetett karonülő, kezükben gépfegyverrel felemelt gyerekek látványa. Libanon polgárainak kiszolgáltatottsága példázza, hogyan válhat diktatúrák (Irán, Szíria) hadszínterévé az egyébként nagy kultúrájú, természeti szépségekben gazdag ország palesztin menekültek állandósított jelenléte révén, ahová az ENSZ a gázaihoz hasonló támogató szervezetet telepített, ily módon legitimálva a terrorizmus tűzfészkét.

Úgy tűnik, a nemzetközi szervezetek tagjainak, önkénteseinek személyes becsvágya, a globális sürgés-forgás, a nyilvános szereplés élménye, s persze, feltételezhetően, a nem éppen filléres bérezés elnyom minden egyéb szempontot, ami az Alapokmány szellemében nyújtana békés megoldást.

Az ENSZ működésével kapcsolatban mindezek (és továbbiak) mellett a legkritikusabb kérdés a főtitkár tevékenysége, amely súlyos aggályokat vet fel a jelenlegi általános válsághelyzetben. Az október 7-i pogromot követően olyan nyilatkozatokat tett, amellyekkel kivívta, hogy Izrael Állam persona non gratának minősítette. Vajon mit tesz az Alapokmányt aláíró demokratikus államok közössége azok után, hogy A. Guterres elvonult Moszkvába, és az ott gründolt BRIKS rendezvényen nyájas mosollyal kezet rázott az agresszorral? A megnevezett három alapelvet megsértő tagállam általános szabályként kizárható a közösségből – történt ilyen? Más állam területi integritásának, a megkötött szerződéseknek tiszteletben tartását a békés megoldások között említi az alapokmány.

Az ENSZ-főtitkárok sorában volt már egy szégyenbélyeg, aki titkolta, majd tagadni próbálta a szerepvállalását az SS-ben. Aminek most a világ közvéleménye tanúja lehet, az a szemünk előtt zajló destrukció: az ENSZ eszméjének és a szerződés szövegének semmibevétele. Az Alapokmány ugyanis világosan kimondja, hogy a Titkárság, s az azt vezető Főtitkár kizárólag adminisztratív szerepet játszhat: üléseket előkészít, jelentést ír, anyagokat gyűjt, de politikai aktivitás nem tartozik a kompetenciájába.

Guterres a portugál diktatúrát meg­dön­tő szegfűs, azaz szocialista forradalomban került politikai mezőbe (Wikipedia), a pozicionális felemelkedés során egyre jelentősebb politikai szerepköröket töltött be. Elvesztette a mértéket, mint ahogy ez más személyiségek esetében is látható, az elvek helyébe a mindenhatóság mámora lépett. Kiszámolta: mely államok szavazata kerül többségbe, akiknek a nevében érdemes fellépni, ez jött ki! De senki nem állhat az egyetemes nyilatkozat fölött, mert különleges felelősség terheli a nemzetközi szervezet intézményeit és tisztségviselőit, s ezt nemzetközi joghatóság előtt érvényesíteni szükséges. Az Európai Unióval és az Atlanti Közösséggel szemben élénken szerveződő militáns blokkal történt fraternizálás ugyanabba a kategóriába tartozik, mint amivel kiérdemelte Izrael részéről a nemkívánatos személy minősítést. Talán a liberális demokratikus államok közössége is képes lesz időben felismerni, alkalmasnak tekinthető-e A. G. a globális politika legfőbb autoritása szerepének betöltésére!