Pénteki ráolvasások

Nem olyan régen barátságos mérkőzésre hívtam meg az Európai Politikai Közösség csapatát a Puskás-stadionba. Egymagam álltam ki ellenük, hogy a küzdelem igazságos legyen. Egy a negyvenhét ellen. Egy focizik, a többi nézi. Nézi, mi a pálya. Az a pálya, hogy sporttörténelmet írtunk. Egy szál szuverén akarat triumfált negyvenhét kutyaütő libernyák fölött. Persze nem kellett ehhez magamfajta virtuóznak, labdaördögének lenni, bármelyik magyarember megcsinálja, ha olvasta A győzelem zsebkönyvét, és van benne egy csepp labdaszeretet. A világraszóló győzelemhez azonban még valami kellett: fel kellett számolnunk a játék örömét megmérgező bírói aktivizmust, szakítanunk kellett a játékszabályok fetisizálásával. Éppen azért hívtam meg a Puskás-stadionba a negyvenheteket, hogy egész Európa kapjon egy kis ízelítőt szuverenitásból. Meg akartam mutatni a globális bégetőknek, mit jelent a kivételes játékrend, az újfajta futball − békefutball, szeretetfutball, rendeleti futball −, amivel Magyarország kápráztatja el a világot tizennégy éve. Mert ne szerénykedjünk: elsőként mégiscsak mi mutattuk meg Európában, hogy van játék a játék után: aktivista bírók és mindenkire kötelező játékszabályok nélkül is lehet játszani. Only game in town? − nevetnem kell! És nevetek is! Mert az nevet, aki a végén nevet. Amikor a többiek sírnak. Mi saját játékszabályaink szerint szuverén futballt játszunk. Ez olyan foci, ahol egyedül a Szuverén rúghat labdába. Egyedül ő mondhatja meg, mi a szabály a pályán. Attól függ. Hol ez, hol az. Szükség szerint. Amilyen szabályra a győzelemhez szükség van. A többi szabályt, amire éppen nincs szükség, vagy akadályozza a győzelmet, félre kell söpörni.

A negyvenhetek jöttek, láttak, és nem győztek. Esélytelenek voltak. Folyton a játékszabályokon lovagoltak, a bírói sípszót várták, a büntetőket hiányolták. Azon kérődztek: mi lesz így a független igazságszolgáltatással? Mi lesz, mi lesz? Először talán azt kérdezzük meg: mi van? Mármint az igazságszolgáltatás függetlenségével. Mi az, hogy független? Mitől független, kutyafajzatok? Talán a néptől? A nemzettől? Az emberektől? Köszönjük szépen az ilyen függetlenséget! Az ilyen igazságszolgáltatás szarvát le kell törni, mielőtt kárt tesz az igazságban! Még mindig jobb egy szarv nélküli igazságszolgáltatás, mint egy olyan, amelyik a szarvával a Nemzet szuverenitását döfköli! És akkor az igazságszolgáltatás periratok fűrészporát kapáló patáiról még nem is beszéltünk! Bírói ítéletekkel terrorizálni a Világtörténelmi Hőst? Jogállami hercehurcával felülírni a Globális Többség akaratát?! Hát még mit nem! Úgy felülírlak én mindjárt, kisfiam, hogy arró’ kódulsz! Ami azt illeti, felül is írtam. És arró’ is kódult! Mert mi itt, e szankciók lángjaitól ölelt kis országban már 2010-ben fellázadtunk a bírói aktivizmus ellen. Letörtük az igazságszolgáltatás szarvát. Előbb az alkotmánybíróság szarvát, aztán szépen sorban az összes szarvakat. De biztosíthatom önöket, hogy amit Magyarország meg tudott csinálni odahaza, meg fogja csinálni idehaza – mármint az Unióban − is. A Globális Többség toporzékolva várja! Ha kell, kényszerzubbonyban szállítjuk tébolydába a két ámokfutót: a jogállamiság furkósbotját lengető, szankciók késeivel hadonászó Európai Unió Bíróságát és az emberjogi furkósbottal rohangászó Strasbourgi Bíróságot. Elég volt!

A szuverén demokrácia fejére nőtt bírói hatalmat egyetlen suhintással le kell nyisszantani a fejről. Ennek a suhintásnak az a neve, hogy különleges jogrend. De tőlem nevezhetik kivételes vagy rendkívüli állapotnak is. Persze, az ilyen suhintáshoz szuverén is kell a gáton. Mint a Dankó Népe Rádió hallgatói tudják, nálunk akadt egy ilyen szuverén, aki a magyaremberek akaratából, a Jóisten áldásával már 2010-ben suhintott egy nagyot. Legelőször az Alkotmánybíróság feje gördült a kosárba, aztán az összes többi aktivistáé. Mert nemcsak az alkotmánybírói aktivizmusnak kellett megálljt parancsolni. Véget vetettünk a parlament aktivizmusának, az ellenzék aktivizmusának, az ügyészség aktivizmusának, a sajtó aktivizmusának, az egyetemi és akadémiai aktivizmusnak és így tovább. Jelenleg a civil társadalom, az NGO-k aktivizmusánál tartunk, és ha a SZUVÉHÁ jól végzi munkáját, nemsokára ennek a szuverén demokrácia fejére nőtt szörnynek is kosárba gördül a feje. A kígyó feje azonban Brüsszelben van. Ezt kell levágni. Végeztünk a jurisztokráciával idehaza, végezni fogunk Brüsszelben is. Akkor majd nem Péternek fogják nevezni Brüsszelt gúnyosan, hanem Viktornak, illő tisztelettel köszöntve a Brüsszelbe bevonuló fehérvári huszárokat és a Terrorelhárító Központ seregeit. Jól jegyezzék meg: a szuverén demokráciában egyetlen aktivizmus létezik: a Szuverén aktivizmusa. Minden más aktivizmus az ellenség aktivizmusa, amit le kell törni.

Mi megcsináltuk! Ledobtuk vállunkról a nemzetet terrorizáló bírói aktivizmus igáját, véget vetettünk a jog bálványozásának. Azt mondtuk: „Lázadás! Nem leszünk tovább a szuverenitásromboló uniós jog játékszere! Inkább leszünk homok a gépezetben, bot a küllők között, a tüske a köröm alatt. Vesszen az áruló elit! Éljen a hűséges nép!” És győztünk. Győztünk egyszer, győztünk kétszer, háromszor… már nem számoljuk. A kettőből – népből és elitből − Egy lett. Ez az Egy – a Szuverén. Eljött az ideje, hogy az európai emberek is fellázadjanak és ledobják magukról Brüsszel járszalagját! Én már le is dobtam! Nézzünk szét gazdaként, a vidéki ember egészséges életösztönével az Unióban! Én már szét is néztem. Alkossunk Magyarország hasonlatosságára és képére új Európai Uniót! Én már alkottam is! Végre kezet nyújthat egymásnak a két Unió, az európai és az amerikai, a két Nagy Testvér – a kisebbik Nagy és a nagyobbik Nagy −, Európa Legyőzője és Amerika Legyőzője, a Világbéke Védelmezője és az Emberiség Vigasztalója! Nem csodálnám, ha a meghatottságtól könny szökne az eurázsiai emberek szemébe, és rázendítenének az Örömódára.