Nem húz

„2019-ben vették el a kutatóhálózatot az MTA-tól. Azóta voltunk már ELKH, és voltunk már HUN-REN is. Nincsen több húzásunk” – hangzott el a HUN-REN TTK rendkívüli kutatói fórumán, november 11-én. A kutatói fórum végül arra jutott, hogy valóban nincsen több húzásunk, főleg abból az okból kifolyólag, hogy eddig sem volt. A fent felsorolt változások egyikét sem támogatták a gályapadon ülő kutatók, de ez akkor sem érdekelt senkit. Az, hogy tulajdonképpen kudarcok sorozata volt mind, úgy tűnik, szintén csak minket, dolgozókat tölt el rossz érzéssel, pedig mennyivel jobban esne egy kárörvendő „én megmondtam” ebben a helyzetben. A szomorú az (a kutatókon kívül), hogy a káröröm nem opció, ha az ember még mindig, mindezek ellenére is szereti a munkahelyét, hisz abban, amit csinál.

Egyre romló körülmények között, annak teljes tudatában, hogy az eddigi összes változtatás csak rontani tudott a helyzeten, és most közeleg a következő.

Amikor elvették az MTA-tól a kutatóhálózatot, a dolgozókat azzal a mézesmadzaggal próbálták rávenni a leválasztás támogatására, hogy így majd nem a közalkalmazotti bértábla szerint kapnak bért, ezért a fizetések emelkedni fognak. Az emelkedett fizetésemet 2024 januárjában ki kellett egészíteni kétezer forinttal, mert nem érte el a minimálbért. El kellett küldenem egy tehetséges, lelkes hallgatót, aki – más helyzetben – briliáns kutatóvá válhatott volna, de nem tudtunk neki annyi fizetést adni, hogy kivehessen egy albérletet. Laknia pedig kell valahol, nem alhat a laborban. Nézem az üres íróasztalát meg a székét, és ökölbe szorul a talpam.

Hosszabb távon persze jobb így. Jobban jár az, aki időben elhúzott innen, és nem kell néznie az űrt, ami a kollégák után keletkezik. Aki marad, az bizonyára bolond vagy mazochista. Még nem vagyok biztos benne, hogy magamat melyik kategóriába sorolnám, de talán a bolond felé húzok. És persze közeleg a következő átalakulásunk, mert a kutatóhálózat, úgy tűnik, egyes rovarokhoz hasonlóan csak teljes átalakulással tud fejlődni. Természetesen most is az a narratíva, hogy a társadalmi hasznosság érdekében, de elfelejtjük feltenni a kérdést, hogy ugyan ki dönti el, mi a haszon. Az utódnevelés és az oktatás bizonyára nem az. Az én tippem a pénz. Hogy csináljunk, keressünk pénzt, legyünk nyereségesek, termeljük ki a saját működési költségeinket.

Ezt csináljuk? Termeljük azt, amire éppen van igény, adjuk el annak, aki vevő rá? Nem hangzik rosszul. Működik is: ezt csinálják például a gyógyszergyártók – hasznos is, meg is éri.

De nem hiszem, hogy ez helyes lenne. Nem minden haszon pénz. Nem minden pénz haszon. Azt gondolom, jó dolog az, ha az embert a kutatómunkája során nem elsősorban a pénzszerzés lehetősége motiválja, hanem az igazság keresése. Szomorú, hogy az anyagi kényszer miatt egyre kevesebbeknek adatik meg, hogy ne kelljen számításba venniük, milyen profit keletkezhet vagy veszhet el, ha egy kísérletet elvégeznek.

Ami minket érint, ha nem kifejezetten alkímiáról van szó, akkor a kutatás nemcsak aranycsinálás, hanem közfeladat. A kutatóhálozat közpénzből működik: a magyar emberek pénzt adnak arra, hogy kutassunk. Azért adják, hogy megcsináljuk azokat a kutatásokat is, amelyekben nincs profit, ami mondjuk egy gyógyszergyárnak esetleg nem éri meg, vagy csak nem áll érdekében. Nem arra adják, hogy mi ebből magunknak csináljunk profitot.

A profitorientált kutatás nem csak jót hozhat magával. Én, legalábbis, ebbe az elavult gondolkodásmódba vagyok beragadva még mindig. Az aggodalmam valamelyest csillapítja, hogy az ezzel kapcsolatos vita – minden szempontból – akadémiai. Megmarad elméleti­nek. Az én munkám véletlenül olyan, hogy lehetett közvetlenül valami konkrét magyar embereket érintő problé­má­ra alkalmazni. Véletlenül olyan, hogy lehetett rá szaba­dal­mat kapni. Ezért megnyugtathatok mindenkit, hogy pénz erre sincsen. Én is fix jövőkép nélkül, mindennapi bizonytalanságban végzem a munkámat, és nézem végig, ahogy a kutatás elveszti az utánpótlást jelentő te­het­séges fiatalokat, évről évre. Nem tud már lázba hozni az azzal kapcsolatos versengés, hogy forintosítva ki mennyire hasznos, sem pedig az ígéretek, hogy a jövőben, egyszer, nem én veszek majd villanykörtét a lámpá­ba, ha kiég, és a kutatóhálózat egy olyan hely lesz, ahol legmerészebb innovációs álmaink is megvalósíthatók.*

Mert – ahogy az nyilván már felülről is látszik – az innováció ügye valahol, sajnos, elakadt. Nem pörög a gazdaság a sok találmány társadalmi hasznosulásától, és elpárolognak a fiatal kutatók. Átalakulásra van szükség, ismét. Mi pedig már túl vagyunk néhány ilyenen, mégis kilel kicsit a hideg, ahányszor a hatalom folyosóin felvetődik, hogy „[k]edves Feri, az a harmadik kutya nem húz”.

* Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók! Ör­kény István után szabadon