Chaplin-casting

Állok az önkiszolgáló pénztárra várva vasárnap délben zárás előtt a hajdan népszerű kereskedelmi lánc üzletében. Ők azok, akik hirtelen pénzért kezdtek árulni másutt ingyenes, legfeljebb a parkolóig nem szétszakadó zacskókat, és náluk működik csak önkéntes kassza, a pénztáros helyett mi dolgozunk ingyen, még le is tolhatnak, ha ügyetlenkedünk. Cserébe kupondömpinggel bombázzák a vásárlókat földön, vízen, levegőben, és még mobilon is.

Mikor sorra kerülök, a polcon levő árcédula szerint 1265 forintért leemelt eredeti HC narancsital vonalkódját lehúzom, a mobilon pedig érvényesítem a kupont. Hazatérve látom, hogy Chaplin szerencsétlenkedő csavargóját alakítottam, nyilván nem túl jól, mert a listán a termék 1850 forintos tétellel szerepel, abból levonva a kedvezményt. Másnap visszatérve (mert közben bezártak) viszem a kincset érő italt és a számlát. A pénztáros nem hibázhatott, mert az én voltam, ha ez az új ár lenne (csak nem tüntették fel), nagyon sajnálom a családokat, hogy közel 4000 forintért vehetnek az ebéd mellé ezentúl két finom italt. A gépet sem érdemes szidni, mert annak az a természete, hogy végrehajtja az utasításokat.

Hárman futnak össze, hogy meggyőzzenek, nincs mit tenni, a kupon már nem érvényes, az ital finom. Az első kompromisszumkész ajánlatuk öt perc múlva az, hogy legfeljebb a polcról akkor levett régi ár és a számlán szereplő különbözetét fizethetik ki. Most már úgy éreztem, annyival tartozom az áruház jó hírének és nevének, hogy megmakacsolom magam, elvégre valaki átállította a gépet, és nem cserélte ki az árcédulát. Öt percig tartott még a casting, hogy megpróbáljanak belőlem tehetetlen és mulatságos kisembert faragni à la Chaplin, aztán megkaptam a pénzt. Nehéz mesterség ez, nem is nekem való. Egy darabig biztos nem járok szereplőválogatásra.