Taktika vagy stratégia

rendszer- vagy elitváltás

VISSZHANG - LXVIII. évfolyam, 44. szám, 2024. október 31.

Tekintettel arra, hogy érvelésük lényege nagyon közel áll egymáshoz, megpróbálok az írásommal kapcsolatos kritikákra (G. Horváth György: Ha nem jó a kérdés, Mannhardt András: Orrokat befogni!, ÉS, 2024/41., okt. 11.; Hetényi László: Egy jelenségről, ÉS, 2024/42., okt. 18.) együtt válaszolni. Nemcsak itt megszólaló kritikusaim, hanem más vitapartnereim csaknem mindegyikétől azt hallom, hogy bár gyakorlatilag mindenben egyetértenek Magyar Pétert illető kritikámmal, ők mégis helytelenítik, hogy nyilvánosan kritizálom a Tisza „Párt” elnökét, mivel szerintük Magyar az egyetlen, aki le tudja győzni Orbán Viktort. Márpedig ma az Orbán-rendszer eltakarítása a legfontosabb feladata a demokratikus ellenzéknek, és ezért minden jogos kritikát zárójelbe kell tenni. Van, aki kimondja, mások érzékeltetik, hogy Magyar támogatását taktikai kérdésnek tartják, azzal pedig, hogy valójában mit kezd majd az esetleg ráruházott hatalommal, ráérünk akkor foglalkozni, ha megnyeri a választásokat. 

Abban egyetértek kritikusaimmal, hogy ma a magyar demokraták előtt álló legfontosabb feladat az orbáni ön­kény­uralom eltakarítása, és azt sem vitatom, hogy erre ma Magyar Péter pártja tűnik a legalkalmasabbnak. Ám taktikai helyett kőkemény stratégiai kérdésnek tartom, hogy a leendő győztes párt milyen úton akar eljutni a győzelemhez, hogyan él a már ma is a pártja kezében lévő hatalommal, és mit mond az általa megvalósítani kívánt új világról.

Számos dolog van, amiben nem értek egyet Magyar Péterrel, ám amelyeket – némi nagyvonalúsággal – besorolhatunk a taktikai vagy ízlésbeli kérdések közé, de vannak olyan problémák is, amelyek számomra vízválasztóak abban, hogy kire adom majd a voksom, ha eljön az ideje. A két legfontosabb ezek közül Oroszország ukrajnai inváziójával és az orbánizmussal mint rendszerrel kapcsolatos álláspont.

Az a tény, hogy Magyar és a Tisza Párt immár nemcsak szavakban, hanem tettekben is kinyilvánította az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos „békepárti”, szoft orbánista álláspontját, önmagában elég ahhoz, hogy ne tekintsem a Tisza Pártot a magam számára elfogadható alternatívának a Fidesszel szemben. Mint tudjuk, a Tisza Párt EP-képviselői immár három alkalommal tartózkodtak azokon a szavazásokon, amelyek Ukrajna támogatásáról szóltak. Márpedig – mint tudjuk – a tartózkodás szoft elutasítás, ami némileg sarkítva egyet jelent az orosz agresszor támogatásával, hiszen mindenki tudja, hogy ha Európa és az USA nem támogatja fegyverrel és pénzzel Ukrajna szabadságharcát, akkor Oroszország néhány napon belül letarolja és elnyeli az országot. Az a párt tehát, amely tartózkodik, amikor Ukrajna támogatásáról kell dönteni, valójában – mint aki halkan belelépett – az orosz megszállót támogatja. Csak egy kicsit sunyibban, mint a Fidesz. Meggyőződésem szerint ma Európa, és így Magyarország jövőjének legfontosabb kérdése az orosz–ukrán háború kimenetele, amelyben semmiféle taktikázásnak nincs helye! Én, személy szerint tűrhetetlennek tartok minden olyan magyarázkodást, amely a „félrevezetett hazai közvéleményre hivatkozva” lavíroz ebben a kérdésben, és próbál a hazai közönség vélt ízlésének megfelelni. Magyar Péternek a legnépszerűbb ellenzéki politikusként ebben a sorsdöntő és véres kérdésben nem arra kellene törekednie, hogy a közvélemény kegyeit keresse, hanem éppen népszerűségét felhasználva minden erejével azon kéne fáradoznia, hogy felnyissa a félrevezetett közönség szemét.  

A másik ilyen vízválasztó kérdés számomra a viszony az Orbán-rendszerhez mint rendszerhez. Bár Magyar minden megszólalásában élesen kritizálja a mai közállapotokat, az egészségügyi, szociális és oktatási rendszer állapotát, a mindent elborító korrupciót, az igazságtalan jövedelemelosztást, a közszolgáltatások siralmas helyzetét, a közvagyon magánzsebekbe csorgatását, egyesek érdemtelen előrejutását, ám lényegében soha nem beszél a legfontosabb kérdésekről, amelyek a rendszer lényegét jelentik. Mondhatnám, hogy Magyar Péter fordítva ül a lovon. Nem beszél demokráciáról, jogállamról, alkotmányról, pluralizmusról, választási rendszerről, a fékek és ellensúlyok rendszerének visszaállításáról, a parlament működésének demokratizálásáról. Magyar Péter a többség által látható és kárhoztatott jelenségeket kritizálja, nem pedig a rendszert, amely e jelenségek burjánzását lehetővé teszi. Meggyőződésem szerint ezek a Magyar által is kifogásolt jelenségek hatékonyan csak­is a jogállam, a pluralizmus, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a hatalmi ágak szétválasztásának helyreállítása után orvosolhatók. A demokratikus, jogállami alapok fontosságának leértékelése áll annak hátterében is, hogy Magyar folyamatosan egyenlőségjelet tesz a 2010 előtti és utáni korszak közé. Márpedig, aki nem látja az alapvető különbséget a két időszak között, az valójában a demokrácia és az autokrácia közötti különbséget nem érzékeli: azt, hogy 2010 előtt Magyarországon, minden hibájával együtt, egy demokratikus jogállam, 2010 óta viszont egy auto­kra­tikus önkényuralom működik. Éppen azért, mert Orbán felszámolta – a Magyar által nem hiányolt – pluralizmust, a független törvényalkotást, a hatalmi ágak szétválasztását, a szabad választásokat, az állami intézmények átlátható működésének garanciáit. De megkérdőjelezi Magyar Péter a demokratikus jogállam visszaállításával kapcsolatos elkötelezettségét az is, hogy nyilatkozataiban rendre azt a látszatot kelti, mintha az uniós pénzek kizárólag a korrupció miatt nem érkeznének meg Magyarországra, holott ez nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. A támogatások folyósítását elsősorban jogállami feltételek teljesüléséhez köti az unió, mert ott tisztában vannak azzal, hogy a korrupció megfékezésének első számú előfeltétele a demokratikus, jogállami normák visszaállítása. Az uniós törvények szerint „a támogatások folyósítását akkor lehet felfüggeszteni, ha a jogállamiság oly mértékben sérül, hogy az veszélyezteti az EU pénzügyi érdekeit”. Amikor tehát Magyar arról beszél, hogy az államilag irányított korrupció felszámolása, illetve a csatlakozás az Európai Ügyészséghez elégséges lenne a támogatások hazahozásához, akkor egyszerűen nem mond igazat.

Egy szó, mint száz, Magyar Péter március óta tett megnyilvánulásai csaknem egytől egyig azt a vélelmemet támasztják alá, hogy a Tisza Párt vezetőjének alapvetően nem Orbán rendszerével, hanem a hatalom konkrét birtokosaival van problémája, nem rendszer-, hanem elitváltást szeretne.

Kritikusaim legfőbb érvét pedig, mely szerint azért kell Magyarra szavazni, mert csak neki van esélye legyőzni Orbánt, másfél évvel a választások előtt egyrészt idő előttinek, másrészt csapdának tartom. Egy évvel ezelőtt még nemcsak nekünk, hanem Magyar Péternek sem volt fogalma arról, hogy ő az országos politika meghatározó szereplője lesz, de ugyanez volt a helyzet anno Medgyessy Péter vagy Márki-Zay Péter esetében is. Mert másfél év nagy idő a politikában, különösen manapság. 

Másrészt jól látható, hogy a baloldali és liberális szavazók nagy része nem értékválasztás alapján, hanem azért támogatja Magyar Pétert, mert úgy gondolja, hogy az ellenzéki többség rá fog szavazni. Ez azonban veszélyes játszma, a luftballon előbb-utóbb kipukkadhat. Könnyen lehet, hogy Magyar Péter és a rá szavazók alapvető értékválasztási különbségei egyre nagyobb feszültséget fognak okozni a szavazótábor és a jelölt között, és végül akár szakításhoz is vezethetnek. Ám lehet, hogy már késő lesz. Mert ha a ma kirajzolódó trendek folytatódnak, akkor előfordulhat, hogy a parlamentbe csak a Fidesz, a Tisza és – ha a Fidesz úgy akarja – a Mi Hazánk kerül be, ami egyet jelent azzal, hogy az országgyűlésben képviselet nélkül marad a baloldal, a liberalizmus, sőt a konzervativizmus is, mivel a magyarországi demokratikus oldal „ügyesen” kitaktikázza magát a parlamentből, az intézményes hazai politikából.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 40. szám, 2024. október 4.
LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.
LXVII. évfolyam, 51–52. szám, 2023. december 21.
Élet és Irodalom 2024