Bábkormány

Azt, hogy az általa rendszeresen „Brüsszel” névvel emlegetett EU azonos lenne az egykori, minket katonai-gazdasági erővel megszálló szovjethatalommal, Orbán nem tegnap óta hajtogatja. Ennek elismétlésével tehát az ’56-os, ünnepi beszédében az égvilágon semmi újat nem mondott. Az egyetlen, ami mégis revelációként hatott a szövegében, a „bábkormány” kifejezés volt, amely az ő száját még nem hagyta el. Annál jobban ismerjük viszont a gyakorlatából, hiszen ha valaki, a magyar kormányfő valóban egy kívülről vezérelhető megbízott készségességével viszonyul Putyinhoz és politikájához. Most mégis ő az, aki az uniós politikustársaira fogja annak óhaját, hogy Magyarországnak Brüsszelből irányított bábkormánya legyen. Ami mögött természetesen ismét ott áll egy nagyon is masszív megszokás: ami speciálisan rá és a kormányára jellemző, azt ő rendszeresen az ellenségeire szokta kenni, de ezt már nem is érdemes részletezni. Jelen eljárásában az a legfeltűnőbb, hogy a jóslatával ezúttal nem valamiféle általános politikai, eszmei irányzatos beavatkozást vizionál (tehát az általa minden ízében félremagyarázott liberalizmus, genderelmélet és jogkiterjesztő politika erőszakos ránk tukmálását), hanem egy konkrét közigazgatási szerv létrehozását. Amiben természetesen a legkevésbé sem lényegtelen annak sugalmazása, miszerint már azt is Brüsszel akarja meghatározni, nálunk ki legyen a miniszterelnök, ám a hívek számára mégiscsak ez a legfontosabb: aki arra vetemedik, hogy Orbán Viktor kormányzását kritizálja, az valójában nem is őt támadja, hanem az egész országot akarja elfoglalni! Ennél egyértelműbben nem is nyomatékosíthatta volna azt az – eredendően totalitarista, tehát egyszerre fasiszta és bolsevik – alapállását, amely szerint ő és kormánya száz százalékban azonos az országgal, illetve a nemzettel, s így akik az ő politikai ellenfelei, azok értelemszerűen Magyarországnak is az ellenségei. Akik ráadásul nem egyszerűen kritizálnak „minket”, hanem a totális léptékű bekebelezésünkre készülnek! Mindezt a huszonegyedik században égbekiáltó botránynak kéne követnie: ilyet egy kormányfő civilizált országban még virágnyelven se mondhatna ki. Nálunk azonban, különböző okokból, még ebből sem lett igazi botrány. Sőt: mivel amit sugalmazott, tökéletesen megfelel a gyermeteg többség mártíromsági képzelgéseinek, s egyúttal az igényének is az ezektől megszabadító Nemzeti Megváltóra, ezzel a Fidesz szavazóbázisának masszív magja egy vérátömlesztéssel felérő, ideológiai fröccsöt kapott tőle. Ami őket egy időre egészen biztosan megerősítette a kitartásukban, és már szajkózzák is a No pasaran! mintájára az Itt nem lesz bábkormány! szlogent. Ugyanakkor talán mégsem véletlen, ahogy Orbán ezzel mégiscsak túlment azon a határon, amely a szimpla tudati befolyásolás és az annál jóval kézzelfoghatóbb, az intézményeinket veszélyeztető támadások jóslása közt felrajzolható. Nehéz kizárni annak feltételezését, hogy ő maga is tisztában van ezzel a különbséggel, a „bábkormány” képével való riogatás súlyával. Így azt sem zárhatjuk ki, hogy ha ő ezt, összes rizikójával együtt (hiszen konkrét és fajsúlyos események bekövetkezte iránt keltett várakozást) mégis vállalta, azért tette, mert úgy érezhette: nincs más választása. Vagy a legvadabb elképzelésekkel tömi tele a maradék hívei fejét, vagy még őket is elveszíti, ahogy a lazább szavazói már le is morzsolódtak. Magyarán (s egyúttal finoman is) szólva: Magyarország kormányfője erősen pánikba esett. Ennek pedig kívülről nézve igencsak fontos konklúziója, hogy hiába „báboznak jól” a kurzus-közvéleménykutatói: a kormányfő az első, aki nem hisz nekik. Aki ugyanúgy tudja, mint mindenki más: az ilyenek adatait nem lehet komolyan venni. Ez pedig, ha a szélein is, de mégiscsak a rendszer bomlását jelzi. Amihez persze egyelőre önbecsapás lenne vérmes reményeket fűzni, de regisztrálni a tényét egy percig sem fölösleges. Végtére akik majd egyszer ebbe belebuknak, azoknak sem árt, ha legalább utólag lesz honnan tisztázniuk: mi is volt az, amiben oly odaadón maguk is ott bábozgattak.