Lukács és a szükségszerűség

Olvastam Csunderlik Péter tanulmányát: „Egy konkrét helyzet konkrét megítélése”. Lenin gyakorlatának elméleti jelentősége Lukács György műveiben (ÉS, 2024/36., szept. 6.). Igen, Lukács az 1919-cel kezdődő „második életében” nemcsak marxista volt, hanem leninista is. Hogy érzékeljük a különbségeket, az olyan kiválóan felkészült, éles elméjű kultúrpolitikus, mint Révai József, azt mondta: Marx + Engels + Lenin + Sztálin. Ebből a névsorból Lukács vitatta Engels elméletét a természet dialektikájáról, és nem tartotta komoly elméletalkotónak Sztálint, tőle csak félt. Lenint elfogadta, őt igen. A frankfurtiánusok azt mondták: Marx + Mi (ti. Adorno, Marcuse stb.). Ők Lenint is kritika alá vették, megkérdőjelezték a szovjet forradalmat, és nem értettek egyet a mindent irányító egyetlen párt (A Párt) eszméjével sem. Lukács minden konfliktusa és megaláztatása ellenére 1957-ben kérvényezte párttagságának megújítását az újjászerveződő pártba, az MSZMP-be.

És mégis. És mégis van időskori munkásságában egy mozdulat, egy felvillanó, de messze vezető szál, amire életművének részletes feldolgozásakor érdemes lenne majd alaposabban odafigyelni.

Mert ez kései alakulástörténetében, ahogy ő nevezné, „fejlődésében” (hacsak lehetett, az átalakulás helyett mindig a hegeli „fejlődés” szót használta), alapvető tényezőnek bizonyulhat. A nagy és az aktuálpolitikától szemmel láthatóan megóvott, mindenképpen tudományos értékkereső munkáiban fölvetett egy messze vezető elméleti kérdést, nevezetesen azt, hogy hol és meddig érvényes a szükségszerűség elve. A szükségszerűség alapvető filozófiai fogalom, megjelenik a vallásokban, átível a filozófia egész történetén a görögöktől kezdve: a szükségszerűség mivoltával kapcsolatban megfogalmazott állásfoglalás zászlószerűen jelzi, hol van egy-egy gondolkodási irány főhadiszállása. Minden teleologikus gondolkodás érvként használja a szükségszerűség elvét, és arra hivatkozik, hogy ő az, aki a szükségszerűség egyedüli útján jár. A vallásfilozófiákban a szükségszerűséget csak a csoda tudja feloldani, és Marxnál a kommunizmus lesz az a csoda, ahol „az egzisztencia és lényeg, a tárgyiasulás és önigazolás, a szabadság és szükségszerűség, az egyén és a nem közötti harc” majd feloldódik. Ahogy ezt Marcuse idézi az Ész és forradalomban (1941).

A mai ínségeknek a jövő kamatlábaira utalása, a mai kérdések utópiába oldása mindig e kérdések retorikus leértékelését és megkerülését jelenti. Lukács azonban meglepő és merész választ ad, itt nincs nyoma a politikai írásaiban megnyilatkozó óvatoskodásnak. Lételméleti elemzései felől veti fel a szükségszerűség fogalmát, és erről összefoglalóan azt mondja az Eörsi Istvánnal 1963-ban elkezdett magnóbeszélgetései során, amikor szóba kerül Az ész trónfosztása, hogy „a szükségszerűség a maga klasszikus értelmében a valóságban nem is fordul elő”. Aztán hozzáteszi ehhez a kijelentéshez: „Marx tulajdonképpen mindig azt mondja, hogy valamely adott munkamódszerre az illető társadalom X emberei X-féleképpen reagálnak, és ebből az X-féle reakcióból szintetizálódik a társadalomban végbemenő folyamat. Ez már ipso facto nem lehet szükségszerű abban az értelemben, ahogy kétszerkettő négy”(Megélt gondolkodás. Életrajz magnószalagon, Bp., 1989, 242–244.).Innen már csak egy lépést kellene tenni ahhoz, hogy a merev történelmi szükségszerűség elve helyett belépjen a gondolkodásmódba a mozdulatok és mozgások többféle lehetőségének elfogadása, ami aztán visszavezethetne az elvontságokból a társadalomtörténet közvetlenségébe.

Az Ontológia meg is teszi ezt a lépést. Következetesen folytatja az évtizedes vitát az engelsi természetdialektikával, s ezen keresztül eljut a véletlen szerepéhez, de a véletlent a szükségszerűség ellentéteként nem formálisan dialektizáló fogalmakkal építi be a gondolatmenetbe, hanem cselekvések és döntések alternatív szabályozási rendszeréről beszél. „Minthogy azonban egyetlen társadalom sem reprodukálhatná önmagát reálisan, ha nem szabályozná és irányítaná tagjainak szükséges társadalmi és személyes aktivitásait a legkülönbözőbb eszközökkel (kezdve a felépítmény olyan hatalmi eszközein, amilyen az állam és a jog, egészen a túlnyomóan ideológiai jellegű befolyásolásig a hagyomány, a szokás, az erkölcs révén), ezért társadalmilag fontos főirányaikban azoknak a gondolati kísérleteknek is bőséges összefüggésben kell állniuk az ideológiai állásfoglalásnak ezzel a szabályozási rendszerével, amelyek gondolatilag is próbálják elsajátítani a maga mindenkor releváns létszerűségében. Természetesen ez a szabályozási rendszer már formálisan is alternatív jellegű, hiszen minden olyan döntés, amelyet ezek a társadalmi komplexusok legalább részben meghatároznak, elsősorban az emberi aktivitások alternatív döntéseinek alapja” (A társadalmi lét ontológiája, Budapest, 1976, III. köt., 255.).

Lukács evvel a gondolattal, a döntések alternatív lehetőségének elismerésével messze jutott az ortodoxiának attól az elvétől, amelyet 1919 tavaszán meggyőződésének egész szenvedélyével hirdetett. Ha léteznek döntési változatok, ha létezik alternatív cselekvés, akkor nincs még veszve a szemmel láthatólag válságba jutott ügy, egyszer máskor, máshol és másképp talán újra lehet kezdeni. Lukács a családja ellen lázadó, dúsgazdag nagypolgár fiúból kérlelhetetlen kommünár lett, aztán az évtizedek során világhírű filozófus-ideológussá változott, végül, öregségére, lírai utópista vált belőle.