Kívül a kánonokon

Mácsai azonban még marginálisnak sem volt mondható. Miért? Mert olyan pályát írt le, ami az említett frontvonalakon kívül húzódott. És ezért nehezen tudnám őt bárhová is besorolni. Ez tette őt elszigeteltté – festői értelemben. A vitathatatlanul színvonalas festők között ritka az ilyen. Ha példát kellene mondanom, még egy valaki jut eszembe – tessék megfogózkodni: az évtizedek óta Salföldön élő Somogyi Győző. Ég és föld a kettő – de hasonlóak a kívülállóságukban. Egyetlen művész barátom nyilatkozott mindkettőjükről elismerően – Birkás Ákos. Igaz, ő maga is mindent elkövetetett, hogy ne lehessen sehová besorolni.  Ami Mácsait illeti, a kritikusok persze próbálták őt elhelyezni. Szocreál, mondták, noha nyilvánvaló volt, hogy nem erről van szó. Képcsarnoki festészet, állították, mert valóban sokat festett a képcsarnoknak, mégis, a valóban jó és érvényes képeit egy világ választotta el mindattól, ami a képcsarnokok falait megtöltötte. Akadémikus piktúra, hangzott a vád, bár amit akadémikusnak mondanak, nagyon is távol áll attól, amit Mácsai csinált. Fotórealizmus, mondták, de amit Mácsai csinált, az éppoly távol áll az amerikai fotórealizmustól, mint a pop arttól, amihez egyébként szintén próbálták – eredménytelenül – besorolni. Nem ő volt a magyar pop art. És így tovább.