Újragondolt demokrácia

A mondanivalómat Csizmadia Ervin kitűnő, noha egy picit bő lére eresztett, gondolatébresztő tanulmánya provokálta (Mézesévek és következményeik, ÉS, 2024/35., aug. 30.). Noha a szöveg minden szavával egyetértek, de az eb nem csak itt van elhantolva. A lényeg az, hogy Magyarországon, néhány év kivételével, sohasem volt demokrácia – sem liberális, sem „népi”, sem akármilyen. A „népi” verzióhoz csak a pártnómenklatúra és az azt kiszolgáló csőcselék tartozott. Ami a liberális verziót illeti, ilyesmi valójában sohasem működött, mert az 1990-es évi választásokat követő évek egyik kormánya sem volt liberális, hanem – noha néha jó szándékú – posztkommunista fosztogató-osztogató politikai improvizáció az ügyeletes elitek javára. Ennyit bevezetőnek.

Csizmadia fontos tézise, miszerint az ország, mondjuk Mohács óta, minden háborúból, legyen az Rákóczi-, 1848–1849, az első és a második világháború, vesztesként jutott ki – a győzteseknek köszönhetően hatalmas területeket vesztett, honfitársak millióit cserben hagyva. Az eredmény: egyfajta eb ura fakó izolációs politikai kultúra, mely a demokráciát, liberális vagy sem, egyfajta idegen terméknek vélte. A nettó eredmény: szellemi honvédelem. Avagy: Ugocsa non coronat!, illetve: ria-ria, Hungária! Hogy korszerűek maradjunk.

A fenti gondolatmenetet, mely Csizmadia sok egyéb releváns és elemzési szempontból fontos gondolatát észben tartja, hasznos lenne kiegészíteni a honi értelmiségi elitek szerepének, illetve mondanivalójának elemzésével. Kezdjük azzal, hogy az említett elitek lényegében mindig egyfajta társadalmi légüres térben csevegtek egymással. Nézzük a közelmúltat. A nyolcvanas évek első felében nagy volt a vita a különféle reformelitek között. Ki-ki mondta a magáét. Volt, aki a pártot akarta reformálni, mások a választási rendszert, egyesek a cenzúrát, mások a redisztribúció milyenségét, míg a merészebbek Kádár menesztéséről is szóltak. Meg voltak olyanok is, akik panaszkodtak, hogy kizárták őket a pártból. Valóban könnyfakasztó történetek. Persze szó nem esett demokráciáról, szabad választásokról, ne adj’ isten, az ipari munkások sztrájkjogairól. Még a Horváth belügyminiszter által védett Bibó-kollégium fiatal ideológusai sem szóltak minderről. Az ilyesmi csak Lengyelországban történhetett, de nem Kádár félpuha diktatúrája idején. Más szóval, az óvatos reform-duhajok nem a társadalomnak, hanem egymásnak szóltak, és a jelek szerint liberális demokráciáról még nem is hallottak.

Úgy vélem, hogy demokráciához, liberális vagy sem, egy civil társadalom és a történelem során kifejlődött polgári középosztály szükséges. Az ilyesmihez szükséges emberanyag, félmillió vidéki és részben fővárosi magyar zsidó férfi, nő és gyermek elpusztítása – gyakran a falusi és kisvárosi lakosság lelkes együttműködésével – és az azt követő kommunista éra „tisztogatásai” – legyen az bebörtönzés, kitelepítés, állásvesztés vagy a várható retorziókat megelőző, például az 1956-os tömeges „disszidálás” –, mind-mind egy „fogyó-kúrára” ítélt poszt-kádári középosztályt produkált, melynek fogalma sem volt, hogy miről szól a demokrácia, nem is szólva a szó liberális verziójáról. A 2010-ben létrejött, NER-nek becézett, egyfajta „új kurzus” nem demokráciát, hanem egy plutokrácia által vezényelt és kordában tartott, államfüggő alattvalók alkotta tudatzavaros tömeget hozott létre.

A fentieket figyelembe véve, tisztelettel javaslom honi kollégáimnak, hogy próbálják újragondolni az utóbbi harminc-egynéhány év történéseit, és kövessék régi barátom, Csizmadia Ervin példáját akár a szociológia, akár a politológia elemzési szerszámaival.
Cogito ergo sum! – legyen az új jelszó.

(A szerző Professor of Political Science Emeritus University of Connecticut)