Remény és aggodalom 

Nyilván sokan vannak, akik többször, meggyőződéssel vagy csak reménykedve, végjátékot emlegettek. Miután a törvényszerűség – miszerint minden önkényuralom megbukik egyszer – megkérdőjelezhetetlen, alkalmasint mindenkinek igaza volt, amennyiben folyamatosan közelítünk e felé a vég felé. A távolságot illetően tévedhettünk. Mindenesetre azzal bizonyára sokan egyetértenek, hogy Orbán egyre kevésbé uralja a helyzetet, belföldön és külföldön egyaránt, sőt, mintha ennek jelei egyre nyilvánvalóbban mutatkoznának. Nem sok esélye van annak, hogy valóságérzékelése javul, de egyszerűen a dolog lényegéből fakadóan nem engedheti meg magának azt, hogy visszakozzon, vagy ne emelje a tétet, aminek következményeként csak ront a helyzetén.

A háttérről

Nem vagyunk elég tudatosak, érzelemvezéreltségünknek köszönhetően többé vagy kevésbé mindnyájan helytelenül ítéljük meg a világot, értelmezzük a történteket. Népszerű intézkedésekkel és hazug populizmussal, demagógiával az emberek könnyen megtéveszthetők. A hihető ígéretek utáni bizalom kialakulását és rögzülését követően a hit elfogadható érvek nélkül is működő vakhitté torzul. Ráadásul a kiszolgáltatottság a majdnem kizárólag félrevezető és hazug információknak teljességgel lehetetlenné teszi a körülmények reális, valós megítélését. A zavarodottságot erősíti az állandó izgalomban tartás, amit az alantas ösztönökre hatás, a gyűlöletkeltés, a tudatos, harckészültséget fenntartó narratíva, sőt az időnként határozottan ezt szolgáló hecckampány generál. Végeredményként a mindenféle, többnyire mesterségesen gyártott ellenséggel szemben megvédő Megmentő kiszolgáló embereivel együtt bármit csinálhat és mondhat, a vakhívők mindent elhisznek és megbocsátanak, vagy ha az kell, szemet hunynak. A vakhit csak közvetlen fenyegetettség esetében (de sajnos néha még azon is túlmenően) rendülhet meg. A fent említett nagy igazsághoz hasonlóan az is evidencia, hogy minden termék használhatósága egyszer lejár. Ez a helyzet a rezsi-csodával, a gonosz Sorossal és a mérhetetlen csapást jelentő Brüsszellel kapcsolatban is. Igaz, hogy még nem vált világméretűvé, de a háború érezhetően itt van velünk, még ha a hirdetettel szemben sem világháborúvá nem vált, sem közvetlen fenyegetést nem jelent.

Ami a külpolitikát illeti, ott elegendő fenntartani a tudatlanságot, az informálatlanságot. Meglehetősen kevesen tudják átlátni, hogy mit jelent igazából, ha a „gonosz Brüsszel” (jellemzően!?) nem hajlandó eleget tenni „követelésünknek” (sic), és az Európai Bizottság „nem áll ki az uniós tagállamok energiabiztonságát fenyegető ukrán zsarolással szemben”, nem hajlandó közvetíteni a vitában. Azt is kevesen tudják valós jelentőségének megfelelően kezelni, hogy a mostani európai uniós elnökségünk ideje alatt megint csak „Brüsszel” sorra veszi semmibe a hosszú évek gyakorlatában kialakult formalitásokat. Például a szokásos külügyminiszteri találkozót nem az elnökséget betöltő országban, hanem Brüsszelben tartották meg a minap.

Nagyon más a helyzet itthon. Az még kevésbé veszélyes, hogy meglátszik, Orbán egyre kevésbé tud rendet tartani a sajátjai között (MÁV kontra Stróman cégei, és újabban Simonka „sebességváltása”), hiszen az átlagember soha nem ismerhette fel a NER lényegét. A szerény felkészültségű, de érdeklődő állampolgár (© Csepi Lajos) csak felkapja a fejét, elbizonytalanodik, és kezdi nem érteni világunkat. Hasonlóan érez, amikor a folyamatos sikerjelentések el­lené­re egyre erősebb nadrágszíjhúzásra kényszerül. Ugyanakkor a kórházak folyamatosan romló, ma már bátran tragikusnak nevezhető helyzetét és a MÁV elviselhető keretek közötti működtetésének teljes ellehetetlenülését semmiféle „csoda-kommunikáció”-val nem lehet tökéletesen elfedni, már a vakhívők elől sem. Ezt már bizony a saját bőrén érzékelheti mindenki. Tehát kiadták a parancsot, hogy további katonás, rendőri megoldással még több erőt kell mutatni. Ennek az eredménye újból egy sor kontraproduktív irracionális intézkedés: gyermekvédelmisek magánéletében vájkáló vizsgálat, betarthatatlan mobiltelefon-tiltás stb. Ugyanakkor a hazai vakhívők bizonytalankodását érzékelve azon fáradoznak, hogy a határon túliak lepénzelése több szavazatot érjen.

Hol tartunk most

Súlyosbodó helyzet közepette az elviselhetőség határa felé tartunk, a változás egyre biztosabban be fog következni. Bauer Tamás azt mondogatta, hogy „diktatórikus rendszerben az uralkodó párt kormányát az általa kiírt választáson – hacsak a választások előtt nem gyengül meg jelentősen – nem lehet leváltani (ilyet az európai történelem nem ismer)”. Amikor tézise kezdett ismertté és valamelyest elfogadottá válni, a nagyon sötéten látók persze siettek az erőszakmentes változás lehetetlenségét vizionálni.

Aligha vitatható, hogy mostanra a hatalom a leghatározottabban meggyengült, ami megteremtheti a kormány parlamenti körülmények közötti megbuktatásának a lehetőségét. Sajnálatos módon azonban biztosítékként nem szolgál ahhoz, hogy hihessünk a rendezett körülmények között lezajló, nemhogy rendszer-, de akár csak kormányváltásban is. A remény tehát indokoltnak látszik, ugyanakkor minden okunk megvan az aggodalomra. Azért, mert fényt vélünk látni, egyáltalán nem biztos, hogy az az alagút végét, továbbá azon túl a szabad teret jelenti. A bizonytalanság nagyságrendekkel meghaladja a múlt századbeli kormány- és rendszerváltás előttit.

A gyakorlatilag kontroll nélküli kormánytevékenység politikailag és gazdaságilag teljesen diszfunkcionális működést eredményezett. A hatalom megtartásához viszont rendelkezésükre áll egy óriási, vakhívőkből álló, egyelőre szilárdnak látszó választói betontömb, egy alapvetően aránytalan választási rendszer, amelynek bármely eleme bármely pillanatban önkényesen és szinte azonnal az érdekeknek megfelelően változtatható, továbbá egy sor jól bevált csalási eszköz, ami eleve kizárja a tisztességes választás megtartását. De ha ez nem lenne elég, a „ténylegesen mindent, de mindent” lehetővé tévő indokolhatatlan és átlátszóan hazug vészélyhelyzet többszörös fenntartása egyrészről folyamatosan megengedte a korlátozás nélküli garázdálkodást, másrészről rossz arra gondolni, hogy mire és hogyan fogják felhasználni egy választási vereség elkerülése érdekében. Annak idején nem került terítékre az a választás napján mutatkozó furcsa alakulati mozgolódás az országutakon, amikor a Fidesz győzelme egy időre kérdésesnek látszott. Kinek-kinek a fantáziájára bízom, hogy elképzelje, mi következne egy esetleges újrázás után.

Az önkényuralom kiépülésével, jóllehet elenyészően kevesen látják át/be, már évek óta lényegében egypárti befolyás alatt működik az ország; a többi párt nincs, nem képes tényleges befolyással lenni a parlamenti és a kormányzati munkára. A jelenlegi állapotok ódiumát viszont nemcsak a közvélekedés, hanem a legtöbb elemző is tévesen, de legalábbis megkérdőjelezhetően, gyakran a hatalommal így vagy úgy (látszólag, fél szívvel, következetlenül vagy éppenséggel teljes határozottsággal stb.) szemben állók nyakába varrja. Sokszor felszínesen „az ellenzék” elnevezést használva, egyszerűen figyelmen kívül hagyja a különbségeket.

Az eligazodást külön nehezíti a tény, hogy míg a korábbi rendszerváltozás érlelődésének és megvalósításának időszakában szinte a teljes sajtó ellenzéki volt, a mostani maradék, független média messze túlnyomórészt ellenzékellenes. Minderről részletesen Pálfy G. István ír az ÉS ha­sábjain (Győzött a gyűlölet, 2024/31., aug. 2.). A természetesen nem hibátlan ellenzéki pártok igazságtalan „leírása” és semmibevétele környékén kereshető azon elképzelések kialakulásának a forrása, amelyek szerint a rendszer bukása nem várható máshonnan, mint a Fidesz berkeiből. Arra viszont valószínűleg senki sem számított, hogy az esélyt nem valamely párton belüli (itt is) egyre erőteljesebb jeleket produkáló bomlás, erjedés következményeként megvalósuló belső hatalomátvétel teremti meg, aminek a valószínűsége közel nulla, amint arról Tömpe István ragyogóan ír  Orbán helyére lépni? című cikkében (ÉS, 2024/34., aug. 23.).

Jelentős fordulat

Nem mindennapi események sorozatán keresztül, egyetlen, a pedofillügyben kiemelkedő szerepet játszó személy exférjeként a legfelső körökhöz tartozó, jó fellépésű fiatalember (onnan nézve árulása) kiugrása elementáris változást hozott. Az országban uralkodó pocsék állapotok közepette, a bénult közönség nemhogy „Orbán helyett bárki megfelel” hozzáállással, hanem kifejezetten Messiásként fogadta a tagadhatatlan kvalitásokkal rendelkező, alig több mint fél éve még az uralkodó rendszer tagjaként lébecoló volt NER-lovagot. Látni kell, hogy miként a Megváltót, ugyanúgy a Messiást is pontosan ugyanaz a kritikus gondolkozást sutba dobó, érzelem vezérelte vakhit teremti, mint amelyik Orbánt hatalomban tartja.

A lehengerlő stílusú, kiváló influenszer rövid idő alatt, nagyjából a szerinte az EU legmagasabb vezetői tisztségére is alkalmas idolja által alkalmazott eszköztárral, valamint az ellenzék évek óta hangoztatott kritikájának ismétlésével óriási népszerűséget szerzett. Ugyancsak különleges szerencséje, hogy elég volt egy bejegyzett (egyébként 20 tagú) pártot létrehoznia ahhoz, hogy elindulhasson az EU-parlamenti és az önkormányzati választáson. Szinte érthetetlen, hogy miért, de a 7 EU-parlamenti és 10 fővárosi képviselő-testületi pozíció megszerzése óta ezt a Patyomkin-pártot széltében-hosszában 30 százalékos pártként emlegetik.

Gombhoz a kabátot, elkezdődött a párt tényleges felépítése. Ne akarjuk megtippelni, milyen lesz az eredmény! Számszerűen minden bizonnyal meglesznek, a minőséget ne firtassuk, hiszen vannak, akik még emlékeznek az MDF „borzalmas tagsága” című történetre. Amire azonban a következő, várhatóan (?) 2026-os parlamenti megmérettetéshez szükség lehet, az az értelmiségi holdudvar, ha tetszik, (lehetőleg) ismert és hiteles szakpolitikusokból álló gárda, valamint (elvileg!) a hasonló elvárásokkal szembenéző 106 képviselőjelölt. Azért fontos az „elvileg” és „lehetőleg” szó, mert a június 9-i választásokon nagyjából kizárólag „biancó” felhatalmazást adtak a (vakhívő) választók olyanoknak, akiket kevéssé vagy túlnyomórészt egyáltalán nem ismertek. Kis ország vagyunk, és a „bon mot” szerint (nem tudom, ennek örülhetünk-e, vagy sem) egy csőcselékünk van. Ismert hiteles szakemberből sem lehet sok. Szerencsére emberünk nem ismer lehetetlent. Mindennek megvan a rendelt ideje – mondja. Rendíthetetlenül hisz abban, hogy nagyjából érdemtelenül szerzett nagy népszerűsége örökké tart, sőt növekszik, és a fentiekben leírt Fidesz-arzenál ellenében is, ráadásul egyedül, leváltja a kormányt, sőt rendszert vált! Azt azonban nyilvánvalóan nem látja, hogy a kormányváltás és a rendszerváltás nem szinonimái egymásnak.

Ezt az is bizonyítja, hogy olyan részletekkel nem bíbelődik, mint ami a szerinte bukott ellenzék számára korábban kínzó fogas kérdést jelentett. Még a „jóban” lubickolt, amikor elismert jogászok a parlamenti választások előtt újból és újból lázasan kutatták a kétharmados uralomból való demokratikus, tehát törvényes, vagy, uram bocsá’, legkevésbé törvénytelen kitörés lehetőségét. Ugyanakkor, mivel a demokrácia alapja a különböző irányultságú, ideológiájú pártok vetélkedése és megmérettetése parlamenti választásokon, megválaszolhatatlan az a kérdés, hogy milyen demokrácia lesz azután, hogy az összes, különböző ideológiát valló szavazó egy párt zászlaja alatt, mindenki mást legyőzve kerül kormányra.

Egyébként vajon mire gondol, mi lesz, ha egyedül nem szerez kétharmadot?

Tertium non datur?

Harmadik lehetőség nincsen? Azt lehet mondani, hogy most nem látszik. A maradék független sajtó önmagát tévesen hatalmi ágnak képzelte és képzeli mind a mai napig. Ellenzékellenessége pedig többek között abban állt, hogy a kormányzati narratívát kritika nélkül továbbította. (Az is előfordult, hogy ezt a legviszolyogtatóbb kormánymédia szintjén, minősíthetetlen módon tette: 444.) Más és más formában ismételgette a hazugságokat, karaktergyilkos hamis beállításokat, leminősítéseket, méghozzá ahelyett, hogy ezeket kiigazította vagy a megtámadottaknak valamilyen segítséget nyújtott volna, szót adva, hogy megvédjék magukat, ami pedig az audiatur et altera pars értelmében alapvető követelmény. Ugyanakkor elmulasztott teret adni a másutt lehetetlenné vált nyilvános eszmecserére, pártok közötti vitára, amelyekre pedig az egészséges demokratikus élethez oly nagy szükség lett volna.

Mondok egy konkrét példát. A többek által kormánypropaganda-csatornának minősített és leszólt ATV nemrég mintaszerű beszélgetést produkált Gyurcsánnyal. A szerkesztő nem támadott, kérdezett, meghallgatott. Gondolom és remélem, hogy aki ezt objektíven, részrehajlást generáló érzelemtől mentesen (!!!) képes végighallgatni, az elgondolkozik, és ha problémája volt előtte, megkérdezheti magától: „tényleg Gyurcsánnyal van bajom, vagy pedig inkább azzal, amit hallottam, olvastam róla?” Egyszerűen képtelenség visszatalálni az elutasítottságának a vélt vagy valós okaihoz, mégpedig azért, mert azokat a hosszú évek során az ellenséges és gyakran kíméletlen, részben orbáni, részben más politikai ellenfelei által ráhordott, felszínes és egyszerűsítő propaganda tökéletesen elfedi.

Az esetleges harmadik lehetőség lenullázásának fontosságával mindkét nagy támogatottságú erő tisztában van. Éppen ezért az ifjú titán, megint csak a hatalomhoz hasonlóan orbáni méretű hazugsággal, nulla érvelés mellett DK–Fidesz-paktumról delirál. Objektív látásmód híján rengetegen nem látják őt ténylegesen, csupán azt a képet, amit róla magukban érzelmeiktől vezérelve kialakítottak. Az új reménység valós természetét elemzi Bauer Tamás Szavak és színek című cikkében (ÉS, 2024/27., júl. 5.), és amellett érvel (!!!), hogy Magyar Péter nemcsak volt fideszes, de ma is az.

Mi várható?

Racionálisan gondolkodó, kulturált emberek gyakran és találóan idézik Adyt, mivel számtalan, több mint egy évszázaddal ezelőtti kritikus megállapítása ma is aktuális, miként a kérdés is: „Nekünk Mohács kell?” Egyelőre, ne legyen igazam, jó esélyünk van arra, hogy megkapjuk.

Temetési előkészületek helyett azonban inkább nézzük meg, valószínűsíthető-e optimistább forgatókönyv! Erre is azt kell mondani, hogy most még nem tudhatjuk. A fentiekben megfogalmazott, illetve sugalmazott kérdések mellett nem is mondhatunk mást. Azt már láthattuk, hogy az ifjú titán megszédülhetett a hatalomtól. A Partizánban elhangzottak alapján úgy látszott, hogy itt csak egy minden korábbinál nagyobb jelentőségű „kibeszélő” lépett fel, egyébként ő maga is kizárta ügyvédi pályája elhagyását. Elképzelhetően a hirtelen mutatkozó, robbanásszerű népszerűség magasba szökésének láttán csapott fel politikusnak. Nem kérdéses, hogy az ilyen mértékű népszerűség hatalom, még akkor is, ha csak látszathatalom, amely könnyen bizonyulhat pünkösdi királyságnak. Van azonban a várható tevékenységére vonatkozóan még egy bizonytalansági faktor. Nem tudjuk, hogyan fog viselkedni a tényleges hatalomban. Pártja élén ennek hatása valószínűleg rejtett marad. Ami pedig a napi politikai gyakorlatot illeti, az csak október 1. után fog kiderülni, amikor is meglátjuk, hogyan fog vagy nem fog együttműködni a bukott és nem létezőnek hirdetett ellenzékkel vagy az orbáni oldallal. Az a valószínű, hogy mint annyi mindenben, ebben is, ezúttal a 90-es évekbeli Orbánhoz hasonlóan viselkedik majd, és elköteleződés nélkül lavírozni fog. A jövő kutatásához pedig térjünk vissza mondjuk negyed-fél év múlva. Lehet, hogy akkor már többet tudunk mondani.