Miféle mérce?

Seres Lászlónak a cikkében (Karantén, kettős mércével, ÉS, 2024/34., aug. 23.) semmivel sem bizonyított tézise szerint a szélsőbal ma veszélyesebb, mint a szélsőjobb Európában. Ötven évvel ezelőtt a szélsőbal reális veszély volt több nyugat-európai országban, elsősorban az NSZKban – Vörös Hadsereg Frakciónak nevezték magukat, és a köznyelvben sokszor Baader–Meinhof-csoportként fordultak elő. Terrorcselekmény-sorozatuk legvégén Hanns Martin Schleyer gyárost rabolták el és gyilkolták meg, az akció kilátástalansága pedig Baaderék börtönbéli öngyilkosságához vezetett. Jó fél évvel később Rómában a Vörös Brigádok a korábban öt cikluson át miniszterelnök Aldo Morót rabolták el és ölték meg, miután fogolyszabadítási akciójuk – a németországi történethez hasonlóan – sikertelenül végződött.

A Vörös Hadsereg Frakció és a Vörös Brigádok valóban terrorszervezetek voltak, szélsőbalos ideológiával és vak elszántsággal. Alapvető attitűdjük az antikapitalizmus, céljuk a szerintük megcsontosodott társadalmi struktúrák lerombolása volt. A nyolcvanas években azonban az efféle akcionizmus kora lejárt. Nem teljesen függetlenül attól, ahogyan az államgépezet színeváltozása végbement.

Franciaországban beköszöntött a Mitterrand-korszak, az NSZKban parlamenti legitimációt nyertek a zöldek. Olaszországban a Kereszténydemokraták hegemóniáját megtörték a szocialisták, Spanyolországban kormányra került Willy Brandt „politikai unokája”, Felipe González.

Azoknak tehát ma, akik lövöldöznek, gyújtogatnak, késekkel hadonásznak, semmi közük sincs ahhoz, amit Európában szélsőbaloldalnak hívnak. És nem is csak ezen a kontinensen támadnak a radikális iszlám, vagy éppen más, gyilkolásra buzdító vallás által fanatizált személyek politikailag indifferens és teljesen ártatlan emberek életére. Semmi kétség: a tömeges migráció megadta a lehetőséget, hogy ezeknek az erőszakos cselekményeknek az utóbbi évtizedekben már nyugalomhoz szokott európai országok is elszenvedői legyenek. De ezt a fajta, vallás táplálta militarizmust összefüggésbe hozni azzal, amit Európában a szélsőbal jelent, meglehetősen önkényes dolog.Különösen akkor, ha közben a szerző azokat, akik a kontinensen „hagyományos” szélsőségek – nacionalizmus, sovinizmus, felsőbbrendűség, kirekesztés – elveit hirdetik és gyakorlatát folytatják, védelmébeveszi és felmenti. Seres olvasatában az AFD „nem neonáci, nem Izrael-ellenes, semmilyen tekintélyelvű rendszert nem akar létrehozni”.

Emellett azt is határozottan állítja, hogy a keletnémet tartományokban az éppen ezekben a napokban a helyi választások megnyerésére készülő pártot csak a liberális sajtó „sározza be”. Nos, egy német bíróság, a türingiai Meiningen városában található törvényszék a közelmúltban úgy ítélkezett, hogy az AfD egyik vezéralakját, Björn Höckét, aki a tartományi miniszterelnöki poszt várományosának tekinti magát, „szabad fasisztának nevezni”.