Haza

Mostanában sokat tűnődik azon, vajon milyen isteni szerencse kell ahhoz, hogy egyes évszámoknak mindörökre közük legyen egymáshoz. És hogy mennyi minden múlik az iskolán, amely nem győzi dicsérni a nebulót, ha az tudja, mikor volt a mohácsi vész vagy a harmincéves háború. Ezt már a polgáriban se értette. Van-e értelme egyáltalán az örökös számolgatásnak. Harminckilenctől negyvenig, negyventől negyvenegyig, negyvenegytől negyvenkettőig, akkor hívták be apukát, na, elég, parancsol magára, és kifésül egy tincset a homlokából.
Ahogy fölkapja a koffert, kopácsolásra lesz figyelmes. Fülel. Apuka kádármester, de nem odabentről jön a hang. Az utcában egy lelket sem látni. Hátrafordul. Elmosolyodik. Megvan a tettes. A Weiszék háza előtti öreg akácot barkácsolja valaki. Apró, erős ütéseket mér a fára. Fiatal lehet, csinos példány. Mintaszerűen fekete és fehér, de ha jól látja, a farok alatti tollazat túlságosan is vörhenyes, mintha megsebesült volna. Szemüveg kellene, mert amióta gyakorlatilag egy kollégiumi szobában, könyvek között tölti az életét, sokat romlott a látása. Amikor előrelép, hogy közelebbről szemügyre vegye, a madár indulatos gyorsasággal elröppen. Mérget venne rá, hogy látják még egymást. Lesz ideje meglesni, hiszen hosszú hétvégére tért haza. Valami azonban továbbra sem hagyja nyugodni.