Neandervölgyiek IV.

– Mama, Lenin elvtárs is szaralak?
– Nem tenném a kezem a tűzbe érte, kislányom.
Na, de voltak más képek is, családi bőrmappákban, legumizott dobozokban. Itt pedig mi vagyunk, mi állunk a tanácsi hivatal előtt, mi mosolygunk a hamisan csillanó objektívbe, aztán pedig a fenyőfa szép, békés ünnepén, apa, anya, én. Az asztal szélén limonádés pohár, el akarna dőlni a szívószál, az üvegfal megfogja. Konyak. Bejgli. Mignon. Egy óriási vértócsa, az a nagyedényben sűrülő halászlé. Néha fölberreg a telefon, türelmetlensége erőszak, apát mindig sürgősen hívták. Mama, úgy értem, Erna mama, ha énvelem időzik, gyakran iszik likőrt. Mama sír, öregsírás, az öregek súlyos, tétova könnye folydogál a szeméből, vékony arc, Erna mama szép és megátalkodott volt, nem kérkedett a mindenhatóságával, pedig volt neki kraftja, az tutifix, ő volt a család ereje, még akkor is, ha nem bírt Apával és a testvérével, Sanyi bácsival, aki aztán a lövöldözésben utána futott. Nem bírt velük mama, a gyerekeivel. Ki bírt volna ilyen emberekkel. De azért Ernamama el tudta vinni az Ördögöt a sarokig legalább, elcipelte odáig.