Japánok

VISSZHANG - LXVIII. évfolyam, 23. szám, 2024. június 7.

Kedves Fáy Miklós! Mikor az Urániában láttam, hogy pont előttem foglal helyet, gondoltam, hogy valahol várható öntől reflexió a Pillangókisasszony előadásra (Csocsó hal meg utoljára, ÉS, 2024/21., máj. 24.), és mivel mindig megragadom az alkalmat, hogy néhány szóval magam is reflektáljak egy japán tárgyú előadásra, darabra (ahogy már megtettem a blogon is), és mivel régóta foglalkozom a japán–magyar kapcsolattörténettel, ezen belül színházzal is, 2019-ben bibliográfiát is publikáltam A japán színház Magyarországon címmel (a 2. bővített kiadásba már ez a cikk is bekerül), ezt itt is megteszem. Persze magam is többször láttam már ezt a rendezést, és lehet, hogy most fog Fáy Miklós megvetni, de blackface – whiteface ide vagy oda (vagy a sminket mint olyat ezennel kidobtuk?), nekem egy Japánban játszódó darabban legyenek a japán szereplők japánosak, amúgy is olyan sok dolog szokott bosszantani az operában (egy buddhista szerzetes így nem viselkedik, Yamadori figurája irreális, gésának nem lehet hirtelen elhatározással úgymond az utcáról beesni, hogy akkor most én gésa leszek, stb., stb.). De ezeket, főleg ennél az előadásnál el szoktam felejteni, nekem most Pinkerton is tetszett, mert nem korosabb, kissé korpulens, feszülő egyenruhát viselő úr jelent meg, akiről egyrészt nem lehet elképzelni, hogy tiszt egy hadihajón, másrészt azt, hogy ennyi idősen a szerelmi fellángolás ellenére miért nincs több esze. Jó, tudom, opera, a zene meg az ének számít, csak hát az illúzió. A többi is nagyon tetszik, az is, hogy még komikum is felbukkan (Sharpless mint ornitológus!), és persze imádom a kisfiút mint bábot. Édesanyámmal voltam az előadáson, és bár először furcsa volt neki, de utána azt mondta, milyen jó volt ez a kisfiú. És persze ő is sírt. Meg én is. 
Köszönettel
(A szerző könyvtáros, bibliográfus)

Élet és Irodalom 2024