Eszter

VISSZHANG - LXVIII. évfolyam, 23. szám, 2024. június 7.

Kedves Olvasók, egészen váratlanul az időről szeretnénk beszélni. Nyilván nincs olyan ember a földtekén, aki ne gondolkodott volna el azon, amit az időnek nevezett emberi tapasztalás tesz, múlik, elillan, borostyánkőbe zárt lepke lesz. Meg elfogy, mint a hajszál. Meg unalmas lesz. Hogy egyáltalán mi az, mit enged meg, és mit nem.

Mi most az időnek arról a vonatkozásáról szólnánk, hogy az ember – mi, te meg én, meg ők is, persze – úgy véli, a személyekre szabott, mégis közös történeteknek van egy megingathatatlan, megbízható, bárminemű változásokkal szemben szilárdan kiálló eleme. Hogy az az elem mindig lesz. Azt is gondoljuk, olyan ember sincsen a földtekén, aki néha ne érezne riadalmat vagy meglepődést, hogy de igen, előfordulhat ilyesmi. Amit állandónak és véglegesnek hittünk, veszi a kalapját, és szeretettel elköszön. Az ember el se hiheti, és talán nem is szabad ezen törnie sokat a fejét, hogy semmi sincsen kőbe vésve, hogy váratlanul olyasmi esik meg, ami egyébként ab ovo elképzelhetetlen, és a legvadabb képzelet se kalkulál vele. Rémregény vagy Hollywood. Egy ostoba baleset. Egy váratlan diagnózis. Egy kistitok nagy fertőzése, a spanyolviaszk receptje a sublót mélyén, még a nagyi körmölte.
Nyilván tudják, hogy egy olyan szerényen funkcionáló, de hétről hétre mégis eseményként megjelenő lap, mint az ÉS szerkesztősége tulajdonképpen családként működik. Hol boldog családként kapcsolgatjuk a fényszórót vagy az elemlámpát, hol vitázó vagy perlekedő társaságként kapálgatjuk a közéleti gyomot, de család voltunk esőben, napsütésben, ködben, a legótvarosabb időkben. Mármost ez a család legalább negyven éve ugyanazokkal a kollégákkal viszi az összetartozás ethoszát, a szabad véleménynyilvánítás, a minőségi közírás és a minőségi irodalom – legyen az szép, kritikus vagy esszéisztikus – képviseleti terheit. Olcsón adjuk a sokat. Tudják, tudjátok, mi egy rettenetesen szegény család vagyunk, Károlyi Csaba is csak kiflit vagy füvecskét tesz a friss lapra, amikor jelzi, megint itt vagyunk, Facebook. A focicsapatnyi kolléga annyi fizetést visz haza együttesen, mint egy megafonos gigerli egyedül. Évek óta, évtizedek óta van így, a működési nyikorgás nekünk Bach, a rozsda hullása lepkék tánca, a szerzők megjelenési öröme jutalom. Egy ilyen szellemi képződmény, amilyen mi vagyunk, ezért is változik nehezen, mert a szegénység – minden közhiedelemmel ellentétben – nemcsak iriggyé, de összetartóvá is kovácsol, és talán arra sem jó, hogy folyamatosan ötleteljen a delikvens, bár az ötletek és a kor igényei elég közel vannak egymáshoz. Ebben a lapban végzi mindenki a maga dolgát, könyvelés, figyelem, alázat, biztatás, útmutatás. Biztosan lehetne jobban vagy odaadóbban csinálni. Naprakészebben, üdébben, mozgékonyabban. Biztosan lehetne, tényleg. Csak, mondjuk, a túlélés szerény óhaja nem annyira kreatív létállapot, de amire megtanít, az biztosan úgy van.
Mindenféle jogos kritikai észrevétel dacára az ÉS megmaradt kikezdhetetlen szellemi értéknek egy szépen bekomoruló, megvaduló, aljasodó – tudnánk még adekvát jelzőt találni – korban, ennek az egyik letéteményese Eszter volt. Kis sámlink egyik lába, nem ő billegett, ő aztán soha. Ő a mi Eszterünk, a Kabán. Megkerülhetetlen volt, ő aztán igazán naprakész, bármikor hadra fogha­tó, bármikor segítő, bármikor korrigáló kolléga/barát. Hogy azt a mondatot ja­vítsuk, kérlek szépen, ha lehetne. Kisfiam, gyakorlatilag megjelent a lap, de lehetne. Hogy az ÉS állhatatosan őrizhette az állandóság és a ki nem halás illú­zióját, rajta is múlt. Nagyon sok múlt rajta, az Eszteren. A kilencvenes évek közepétől tördelte a lapot, de mondjuk inkább így, heti üzemmódban tervezte a szerkesztendő írásmennyiséget. Szerzők sok ezrei nem tudják, mert miért és honnan is lenne ismeretük róla, hogy az írásuk képe és elhelyezkedése – legyen az novella vagy egészségügyi riport, glossza, netán festmény újságba illeszthető lenyomata – az ő kezét, szemét, arányérzékét és érzékenységét dicséri. Minden anyag – a te szép cikkedre, versedre, karcolatodra, túlbonyolított fő művedre gondolunk, kedves Szerző – rajta ment keresztül, formát adott, szabott, préselt, illesztett, alakított. Reménytelenül hosszú szövegeket helyezett be lehetetlenül kicsiny területbe. Kertész, kőműves, varázsló. Gulliver a hobbikertben, és fő művét közzétevő X. Y. szerző boldog, mint a harmatos gyöngyvirág, és dehogyis tudja, hogy a tervezőszerkesztő a maga vérét vette, mire ő, a szerző megjelenhetett – zsebkendőnyi helyen a lepedőt kiteríteni. Jó, nem is dolga tudni. Eszter mindenes volt, mint a fény. Reggel van, este van, ködben is dereng valami, eljutunk a következő állomásig. Mindig eljutottunk. Harminc szép, hosszú, gazdag éven át. Tudjátok, ez mit jelent? A testben ilyen működésű a szív vagy a hasnyálmirigy, a bérházban ilyen a hajnali szemeteseket gardírozó házfelügyelő, aki horgol vagy batikol is közben, illetve az agg kutyát pisilteti. Úgy kezdte, hogy kislányként futkosva árulta a még meleg újságot, amikor egy Torgyán volt a politikai szupermen, és Orbán sem volt szibériai narancskommendáns. Eszter úgy fejezte be minálunk és keresett újabb, így mondják, kihívást az életében, mint a lap nagyasszonya, és ezt igazán fejet hajtva közöljük az olvasóval. Úgy váltott pályát, hogy nem tudtunk elég hálás szót mondani neki. Váratlan volt, hogy eligazolt az élet egy talán naposabb oldalára. Fáj is. Hiányzik.
De köszönjük szépen, Eszter.
Köszönünk mindent.
Ideidézünk még neked egy klasszikust, szerintünk ismered.  
Ez egy ilyen, (szünet) viszonylag kegyetlen világ.
Ölelünk.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 24. szám, 2024. június 14.
LXVIII. évfolyam, 18. szám, 2024. május 3.
LXVIII. évfolyam, 12. szám, 2024. március 22.
Élet és Irodalom 2024