Hozzászólás

Ugyanabban a Straub F. Brunó által vezetett kutatóintézetben dolgoztam, ahol a cikk (Orosz Ferenc: Straub F. Brunó és az állambiztonság, ÉS, 2024/19., máj. 10.) szerzője, 1974-ben kerültem ide, két évvel az egyetem elvégzése után, nagy szerencsének tartom, hogy itt szocializálódtam. A cikk megjelenése előtt néhány héttel értesültem arról, hogy Straub a BM „informátora” volt. (Az „informátor” szót használom, a titkos munkatárs, pláne az ügynök, valahogy nem illik arra, amit Orosz Ferenc kiváló cikkéből megtudtunk.) A hír rendkívül megrendített, Straub egyrészt abszolút szakmai tekintély volt, másrészt a kor viszonyai között kiemelkedően szabad, demokratikus légkört tudott – egészen egyszerűen a tekintélye és nem közvetlen intézkedései révén – intézetünkben fenntartani. Imponált, hogy a kutatóhelyem vezetője a világban magasan jegyzett tudós – bár akkoriban már nem kutatott –, és imponált az az européer, nyugatra nyitott szellem, amit megtestesített.
Orosz cikke továbbgondolásra késztetett. Néhány furcsa életrajzi kanyar: miért lépett be Straub 1945-ben a Magyar Kommunista Pártba, ahonnan egy éven belül ki is lépett („visszakérte a tagkönyvét”) arra hivatkozva, hogy az USA-ban képzeli el a karrierje folytatását, ami egyébként logikusnak tűnik, hiszen a Szentgyörgyi-tanítványok nagy része (akikről ő később jelentgetett) elhagyta az országot. Straub végül is itthon maradt, mert nem kapott amerikai vízumot – talán épp azért, mert korábban az MKP tagja volt (?). Itthon folytatta a karrierjét – a Pártba nem lépett vissza. Kiemelkedő pályát futott be, fontos nemzetközi szervezeteknek volt tagja, vezetője, itthon az MTA alelnöke, intézetigazgató, nem sorolom tovább.
Miért állt informátornak („hazafias meggyőződés alapján”, tehát nem direkt zsarolásra) 1958-ban?   Miért nem mondott nemet? Mindig van másik választás. Straub egyik prototípusa volt a „létező szocializmussal”, a Kádár-rendszerrel kiegyező, azt jobb híján elfogadó értelmiséginek. Nem gondolom, hogy magáévá tette a rendszer jelszavait (munkás-paraszt hatalom, proletárdiktatúra, megbonthatatlan szovjet–magyar barátság), de lojalitást tanúsított. Erkölcsileg erősen kifogásolhatónak tartom, hogy hat éven át aktív kapcsolatban állt a BM II. hol ezzel, hol azzal a divíziójával. De ahogy Orosz cikkéből megtudjuk, jelentései főleg emigráns kutatókról szóltak, bármit is mondott, annak hátrányos következménye őrájuk nézve nem volt. Hazai kollégái sem szenvedtek hátrányt Straub jelentései miatt.
Straub esetében a BM-mel való együttműködés miértjére nem tudjuk a pontos választ. De játsszunk el a gondolattal: ha Straub azokban az években párttag lett volna, akkor nagy valószínűséggel ugyanezeket az információkat egyenesen a megfelelő pártszervekhez kellett volna eljuttatnia. És nem lenne titkosszolgálati M-dossziéja, soha semmit nem tudtunk volna meg ezekről az ügyekről.
Straub legnagyobb tudománypolitikai tette a Szegedi Biológiai Központ (SzBK) megalapítása (1971-ben nyílt meg). Amit ő „lobbizott ki”, s ami óriási ugrást jelentett a hazai tudomány fejlődése szempontjából. Nemcsak azért, mert a kor színvonalának megfelelő kutatási programok kezdődtek, hanem soha nem látott módon nyílt meg a kutatók előtt a nemzetközi (értsd: elsősorban nyugati) kapcsolatok lehetősége. Straub az SZBK-val feltette a magyar biológiát a nemzetközi kutatás porondjára. Felmerülhet a kérdés: lenne-e ma SZBK, ha Straub nem kellőképpen lojális a Kádár-rendszer iránt? Vajon kellett-e ehhez „belépőnek” a BM-kapcsolat?
Mondok egy másik példát: a mi Karolina úti MTA Biokémiai Intézetünk szomszédjában működött az Országos Hematológiai Intézet, összeolvadva a Vérellátó Szolgálattal. Igazgatója Hollán Zsuzsa, igen éles eszű orvos, aki nem mellesleg az MSZMP Központi Bizottságának, ezen belül pár évig a KB Tudománypolitikai Munkaközösségének volt tagja. Ami a lojalitásnak, az elkötelezettségnek nagyon magas foka. Hollán korán felismerte az AIDS veszélyét – nem utolsósorban azért, mert sokat járt nemzetközi tudományos kongresszusokra –, és neki köszönhető, hogy 1986 februárjában, a nyugat-európai országokkal szinkronban, Magyarországon is megindult a véradók, a vérminták szűrővizsgálata. Magyarországon a vérminták által terjesztett AIDS nem fordult elő – szemben a többi szocialista ország szerencsétlen gyakorlatával. Ha Hollán nincs abban a magas pártfunkcióban, akkor kétlem, hogy mindez sikerült volna. De elgondolkozhatunk azon, vajon Hollán Zsuzsa KB-tagsága erkölcsileg…
Néhány jellegzetes Straubiáda:
Straub egyik fiatal, az orvosegyetemi tanszékén dolgozó munkatársa a prágai tavasz végét jelentő „baráti segélynyújtásról”, a Varsói Szerződés hadseregei (köztük a magyar) bevonulásáról nem éppen hízelgő megjegyzést tett. Amiből könnyen baja származhatott volna. Straub igen ötletes módon nyújtott védőpajzsot e fiatal munkatársa fölé: rábeszélte a tanszék KISZ-tagjait, hogy válasszák meg az illetőt KISZ-titkárnak. A meggondolatlan gézengúz ezzel megúszta.
Az SZBK-t Straub igyekezett a legtehetségesebb kutatókkal feltölteni. Ami nemegyszer egzisztenciális feszültséget okozott a Budapesten lakóknak, akik ennek ellenére végül is szép számmal költöztek Szegedre. Egyikük megkérdezte Straubot, miért Szegedre, miért nem Budapestre „vitte” az új központot. Mire Straub: Azért, mert akkor nem maga dolgozhatna ott, hanem valamelyik miniszterhelyettesnek az egyetemet nagy nehezen elvégző gyermeke. Néha a lojalitás lángja alacsonyan lobogott.
A létező szocializmus borzasztó rendszer volt, amelyikben gyakran erkölcsileg vállalhatatlan módon működtek kiváló emberek, és sajnos gyakran így lehetett csak jó ügyeket megvalósítani.
Ma körülnézve nem a Straub-kaliberű emberek a magyar tudomány meghatározó személyiségei. De örömmel konstatálom, az éppen aktuális nemzeti együttműködés rendszere iránti odaadásuk töretlen.