A NER után...

VISSZHANG - LXVIII. évfolyam, 19. szám, 2024. május 10.

Tanítvány: Mester! Mikor jön a Messiás?
Mester: – Felkészültél már?

 

Ellenzékváltás… kormányváltás… rendszerváltás… változatlanul!

A „magánbűnökbe és közerkölcsökbe” jócskán belegabalyodott magyar politikai közösség hosszú idő után ismét felfokozott várakozással várja a megváltó változásokat. A társadalmi elégedetlenség már fokozódik, Magyar Péter politikai szerepvállalása pedig látványosan felkavarta az állóvizet: új reményeket és persze számtalan új kérdést vetett fel. Egyelőre csak találgatni lehet, hogy a magyar politikai közélet új jelenségéről van-e szó, vagy a jól ismert történelmi mintázatok ismétlődnek: a nagy generáció után következő „ifjú törökök” utódlási lázadása, morális vagy éppen magánéleti okból történő pálfordulás. Az azonban roppant izgalmas, hogy Magyart a politikai osztály minden oldaláról hevesen támadják. Ez sajátos lakmuszpapírként jelzi, hogy a korábbi kurzusokhoz hasonlóan valóban zárt politikai rendszerré vált a NER: mind a domináns állampárt és a vele komplementer viszonyban lévő ellenzék, mind pedig a különböző értelmiségi szekértáborok egyaránt berendezkedtek autokratikus viszonyai közé, és most közösen kiabálnak a kívülről érkezőre.
Magyar Péter feltűnése ugyanakkor rávilágít arra a szomorú tényre is, hogy az ellenzék az elmúlt bő évtizedben nem készült fel a NER utáni időkre. Bár számtalan figyelemre méltó kezdeményezés történt, ezek azonban nem mélyültek társadalompolitikai programmá. Sem a civil társadalom értelmiségi véleményvezérei, sem az ellenzéki pártok képviselői nem folytattak szisztematikus vitákat az együttműködés és a ténylegesen közös nemzeti minimum (jövőkép) megfogalmazása érdekében. Nem nevelték ki ifjúsági szervezeteikben a jövő politikusnemzedékét. Nem hoztak létre programalkotó szellemi műhelyeket, amelyek folyamatosan monitorozhatták (volna) a magyar társadalmat. Nem próbálták integrálni a különböző társadalmi csoportok – tanárok, kukások, környezetvédők – érdekvédelmi mozgalmait. Alig tudunk valamit az országból elvándorló százezrekről, az interneten szocializálódott fiatalokról, akik többnyire távol tartják magukat a pártpolitikai csatározások kiüresedett világától és a televíziós propagandától. Nem ismerjük az országot, nem ismerjük egymást.
Ehelyett már megint csodára várunk: egy vezérre, egy „Magyar Messiásra”, aki majd megoldja... helyettünk. Ralf Dahrendorftól tudjuk, hogy a politikai változásokhoz elegendő néhány aktív hónap, a gazdasági változásokhoz talán egy évtized, a társadalom rendszerszintű megváltozásához azonban hosszú évtizedekre, több generáció közel egyirányú közös munkájára van szükség. Érdemes tehát történelmi távlatban gondolkodni. Már csak azért is, mivel közismert, hogy ebben a vonatkozásában a magyar közgondolkodás számtalan olyan, generációkon átívelő ellentmondásos rendi mintázatot hordoz, amelyet érdemes volna újragondolni, és amelyből érdemes lenne végre kitörni.

 

Az egyeduralom fölbomlása: anar­chi­kus szétesés

Hunyadi Mátyás háborúkkal és súlyos adókkal terhelt egyeduralmi rendszere után anarchikus viszonyok alakultak ki a Magyar Királyságban. A politikai vákuumot kihasználva mindenki harcolt mindenki ellen. Egymásnak estek a többnyire idegen származású főrendek: Mátyás udvaroncai, a korábban háttérbe szorított főnemesek, valamint a Jagelló-házi királyokkal, illetve a Habsburg-házi királynővel érkező új elit képviselői. Részt kért a hatalomból a „szittya” eredetével kérkedő, önálló renddé szerveződő köznemesség, amely nemzeti szólamokkal próbálta ellensúlyozni hátrányos gazdasági és politikai helyzetét. Ugyanakkor a politikai elit együttesen igyekezett megfosztani szabadságától a korábban még viszonylagos önállósággal rendelkező közrendű személyeket és közösségeket, székelyeket, jászokat, kunokat. Az utódlási harcokat tovább súlyosbította, hogy az egyeduralmi prés felbomlása után számtalan új hazai és nemzetközi konfliktusforrás került felszínre, amelyek kezelésére a korabeli politikai elit nem volt felkészülve: a növekvő oszmán-török expanzió, a felfedezések miatti nagyhatalmi átrendeződés, a nemzetközi tőkepiac kialakulása (például a Fugger család bányamonopóliumai Magyarországon), a kibontakozó reformáció, a hazai árutermelés és piacgazdálkodás megerősödése stb. A XVI. század elején ezek a változások polgárháborús helyzetet eredményeztek, ami a politikai elit folyamatos küzdelmeiben, az idegen származású polgárok elleni ismétlődő pogromokban, a Dózsa-féle parasztháború véres megtorlásában, a mohácsi csatavesztésben, a kettős királyválasztás belháborúiban és végső soron az önálló „Szent István-i magyar állam” bukásában nyilvánult meg. Az ezt követő háborús állapotok – végvári harcok és rendi küzdelmek – miatt a XVI. század első felének aktuálpolitikai viszonyai hosszú évszázadokra megmerevedtek: állandósult a nagyhatalmi függés, a végletes társadalmi megosztottság, fennmaradt a feudális úr-szolga viszony és a Tripartitumban megfogalmazott rendi jellegű nemesi gondolkodás.

 

Politikai rendszerváltás(ok) kül­ső nagyhatalmak árnyékában

Nem könnyű elfogadni, de mai történetünk valójában a XVI. század közepe után kezdődik. Az önálló Szent István-i magyar állam, az európai középbirodalom távoli emlék csupán, amelyet az utána következő fél évezredes veszteségtörténet miatt képtelenek vagyunk elgyászolni, ezért különböző utólagos mítoszok forrása lett. Közvetlen hatása mai életünkre a Mohács utáni időszaknak van, mivel azóta a magyar történelem fokozottan nagyhatalmi függőségek erőterében zajlik, ami ismétlődő mintázatokat eredményezett a magyar politikai kultúrában és közgondolkodásban. Ennek legfőbb sajátossága az, hogy a különböző rendszerváltások többnyire nem a belső erőviszonyok, hanem nemzetközi érdekrendszerek alapján dőlnek el. Az ilyen jellegű kurzusváltások bemutatására a korábbi századokból is lehetne példákat hozni, de az ismétlődő mintázatok pontosabb megjelenítése érdekében szerencsésebb a XX. századi párhuzamokat végiggondolni.
Bármelyik történelmi rendszerváltásra (1918, 1919, 1920, 1944, 1945, 1956, 1989) nézünk, roppant hasonló struktúrákat találunk. Gyakran változó politikai elitünknek minden esetben katasztrofálisan megbukott nemzetközi politikai rendszer tagjaként kellett új életet kezdenie, többnyire korábbi ellenségeink diktátumait elfogadva. Egyik esetben sem lehetett szisztematikusan felkészülni a változásokra, nem volt sikeresen megvívott forradalom, nem voltak széles körben elfogadott hiteles vezetők, nem volt számottevő tömegbázis. Az egymást váltó rezsimek így súlyos legitimációhiánnyal küzdöttek, mivel uralmuk nem a hazai társadalom bizalmára épült. Ebből következően hangzatos ígéretek mellett – amelyeket önmagukban, külső támogatók nélkül eleve képtelenek lettek volna megvalósítani (Trianon revíziója, a szocializmus felépítése, a jóléti piacgazdaság megvalósítása) – inkább csak a rövid távon megszerezhető előnyökre és pozíciókra koncentráltak.

 

A reformkori fölkészüléstől a dualizmus ellentmondásos ha­­tal­mi szerkezetéig

A változásokra való tudatos felkészülés magyarországi történetének legragyogóbb korszaka a reformkor volt, amelynek titka és sikere abban állt, hogy a magyar politikai és szellemi elit olyan korban kezdte el a hosszú távú változásokhoz szükséges közös jövőkép kidolgozását, amikor a tényleges feltételek még korántsem voltak adottak. Ez a sok ellentmondással tarkított hosszú távú építkezés tette lehetővé, hogy a később kedvezővé váló nemzetközi helyzetben – a „népek forradalmi tavasza” idején – a magyarság sikerre vitte a reformprogramokat, és sokáig megvédte azok vívmányait. A tanulságok levonása érdekében érdemes három nemzedékben gondolkodni.
Az „előkészítő” nemzedéket a XVIII. század végén tevékenykedő szűk körű jozefinista értelmiség (többek között Kazinczy Ferenc) és a felvilágosult rendi nemesség (többek között Széchenyi Ferenc) képviselte, amely számtalan nemzetépítő és modernizáló reformprogramot fogalmazott meg. Ezek megvalósulása azonban több évtizedre megakadt a magyar nemesi ellenzék ellenállása és a napóleoni háborúk miatt. Így a polgári átalakulás ügye a második „nagy” nemzedékre maradt, amely közismert módon nem volt könnyű helyzetben, mert a magyar társadalom roppant megosztott volt. Ugyanakkor komoly ellentétek feszültek a reformtábor élharcosai között is. Széchenyi István úgy gondolta, hogy a magyar kulturális örökség még gyenge ahhoz, hogy a Habsburg Birodalommal szemben sikeresen érvényesíthesse érdekeit, illetve hogy komoly vonzerőt gyakorolhasson az ország nemzetiségei számára. Szerinte hosszú evolúciós folyamatra van ahhoz szükség, hogy a magyar gazdaság és társadalom megerősödjön. Kossuth Lajos ezt az óvatos elképzelést gyorsította fel (érvénytelenítette vagy kiteljesítette) jóval radikálisabb nemzetpolitikai felfogásával, amely később, a nemzetközi változásokkal összekapcsolódva, először elvezetett a forradalom sikeréhez, majd a szabadságharc bukásához.
1849 után azonban a magyar nemesség következő nemzedéke már nem igazán készült fel a jövőre. Nem szerezte meg azokat az ismereteket – idegen nyelveket, gazdasági és állampolgári tudásokat –, amelyek később szükségessé váltak a magyarországi polgári fejlődés kibontakoztatásához. Részben azért, mert az önkényuralom „sötét esztendeiben” nem sok lehetőség nyílott a közéleti szerepvállalásra, részben pedig azért, mert a nemesi hagyományok, az úgynevezett rendi mentalitás nem sokra becsülte az ilyen jellegű tudásokat.1 Ezzel szemben több olyan társadalmi csoport is volt ekkor Magyarországon, amely nem kötődött ilyen hagyományhoz, és jóval sikeresebben alkalmazkodott a kiegyezés utáni helyzethez. Mire a rendi szemléletű magyar nemesség „felébredt”, a polgári kultúrával és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező németek és zsidók lelkesen asszimilálódtak, és a magyar modernizáció meghatározó szereplőivé váltak. Mindez sajátosan egymásra torlódott kettős szerkezetet hozott létre a magyar társadalomban, amely a későbbiekben nagyon sok konfliktus forrása lett.2

 

A mindenkori pártállam és a te­he­tetlen ellenzék kompromisszumképtelensége

A kiegyezés ellentmondásos politikai helyzetet teremtett, amelyet a korabeli magyar közvélemény sem elfogadni, sem pedig megváltoztatni nem tudott. Az államszövetség egyfelől sértette a ’48-as függetlenségi vágyakat, miközben be kellett látni, hogy az ausztriai államrész nélkül nem lehet eredményesen modernizálni Magyarországot, és nem lehet fenntartani a magyarság dominanciáját a számszerű többségben lévő nemzetiségek fölött. Hasonló okból ellentmondásossá vált a demokratizálás és a modernizáció programja is: nyilvánvaló lett, hogy az általános választójog kiterjesztése veszélyeztetné a magyarság uralmát, illetve azt, hogy a kapitalizálódás alapvető nyertese nem a nemesi eredetű magyar elit és középosztály lesz.
A vágyak és a lehetőségek feszítő ellentmondása „eltorzult” (Bibó István) politikai kultúrához vezetett, amelyben jól megfért egymás mellett a dualizmus reális előnyeinek elfogadása és a „Bécs” elleni acsargó függetlenségi uszítás: „Ferencjóska” és „Kossuth apánk” békésen együtt mosolyoghattak a korabeli konyhai falvédőkön. Ennek az eltorzult politikai kultúrának az egyik alapvető megnyilvánulása az lett, hogy a magyar politikai közösség egyre inkább elveszítette a realitásérzékét, és mindinkább az öncsaló „szimbolikus politika” mitikus világába menekült, ami mindmáig szélsőséges reakciókban nyilvánul meg. A nemzethaláltól való korábbi félelmünket az 1896-os millenniumi ünnepségsorozat fényeivel igyekeztünk ellensúlyozni, Trianon sebeit a kultúrfölény érzetével próbáltuk orvosolni, majd öntudatosan hadat üzentünk a világ több mint ötven országának, hogy aztán bűnös csatlósként fejezzük be a második világháborút. A több évtizedes szovjet megszállás idején a „balra indexelünk, jobbra megyünk” furfangos ügyeskedéssel és a legvidámabb barakk képzetével vigasztaltuk magunkat, a rendszerváltás idején pedig a fogyasztói társadalom illúzióját kergettük, hogy aztán a csalódottságot újabb vágyálmokkal kompenzáljuk: még mindig elhisszük, hogy büntetlenül „ingyenpénzeket” kaphatunk a jóságos „állambácsitól”, hogy majd ügyes trükkökkel kijátszhatjuk a várható életszínvonal-csökkenést, hogy Magyarország – bölcs vezetőinknek köszönhetően – kivétel lehet a világgazdasági recesszió idején, mentesülhet a térségünkbe érkező háborús nehézségektől és környezeti katasztrófáktól, hogy „legyőzzük Brüsszelt”.
Az eltorzult politikai kultúra másik következménye az lett, hogy Magyarországon „nem dolgozódott ki” a kompromisszumokra épülő konszenzusos politikai kultúra. A közélet minimumára épülő versengő együttműködés helyett a politikai életben fennmaradt a rendi (törzsi) viszonyokra jellemző ellenségkereső hatalomtechnikai szemlélet és gyakorlat. Ez részben a kiegyezés közjogi alkujából következett. Ausztria és Magyarország államszövetsége ugyanis olyan aszimmetrikus politikai rendszert eredményezett, amely nem épülhetett demokratikus parlamenti váltógazdálkodásra, hiszen a politikai rendszer tényleges megváltoztatása nem volt lehetséges. Így kialakult egy rendszerfenntartó domináns állampárt, amely többnyire a választási rendszer manipulálásával megnyerte a választásokat, illetve a rendszert szervesen kiegészítő ellenzéki párt (pártszövetség), amely látszólag folyamatosan fenyegette az állampárt hatalmát, de egy rövid közjátékot kivéve (1905–1906) nem volt esélye a hatalom megszerzésére. Ebből következően a politikai küzdelmek lényegében  látszólagossá váltak. Mindez végső soron kényelmes volt mind az ellenzék, mind pedig az állampárt számára: az ellenzék függetlenségi és erkölcsi szólamokkal folyamatosan támadhatta az állampártot, miközben valóságos kormányzati felelősségre nem kellett felkészülnie; az állampárt pedig az államszervezet működtetésének elsődlegességére, illetve a külpolitikai fenyegetettségekre hivatkozva könnyedén leszerelhette az ellenzék erkölcsi jellegű nemzetpolitikai érveit.
 

Elvesztegetett illúziók

„Elmentek az oroszok, mi meg itt maradtunk” – írta Esterházy Péter bő harminc évvel ezelőtt. Akkor még szerettük magunkat aktív szereplőnek látni, és egy ideig a „rendszerváltoztatás” kifejezést használtuk. Ma már inkább úgy tűnik, hogy mindez csak megtörtént velünk, és mindez tényleg csak rendszerváltás” volt. Azóta itt kavarog velünk a puhuló Kádár-rendszer romjai alól feltörő sokféle párhuzamos politikai törekvés és érdekharc. Valószínűsíthető, hogy ha nem jön a világpolitikai fordulat – a Szovjetunió összeomlása és a nyugati érdekszférához való kapcsolódás –, akkor a magyarországi politikai erők természetes pályája az lett volna, hogy az úgynevezett reformkommunisták fokozatosan folytatják az állampárt működtetését a keleti blokkon belül, a nyugati piacgazdasággal kiegyezve. Ezt a forgatókönyvet azonban felborította a már említett világpolitikai változás. A győztesek ugyanis – Magyarország nagymértékű eladósodását kihasználva – rákényszerítették a reformkommunistákat arra, hogy egyenrangú félként tárgyaljanak a többpártrendszer kiépítéséről azokkal a korábban marginális politikai erőkkel (a későbbi MDF, SZDSZ és FIDESZ képviselőivel), amelyek akkor nyugati típusú demokratikus átalakulást hirdettek. A magyarországi rendszerváltás tehát nem széles körű népmozgalom (netán forradalom) eredményeként született, hanem külső nyomásra, belső politikai alkuk során, ami persze nem azt jelenti, hogy ne kapott volna óriási hallgatólagos társadalmi felhatalmazást.
A nemzetközi és hazai politikai folyamatok aszimmetriája azonban az ezredfordulóra fokozatosan csökkent, majd 2010 után lényegében meg is szűnt. Az átmeneti politikai vákuum után egyre inkább visszatért a magyar politikai kultúra elfeledettnek hitt hagyománya, „mélystruktúrája”. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy a két nagy rendszerváltó párt (MDF és SZDSZ) vetélkedése felszínre hozta a magyar politikai élet több évszázados törésvonalát – „szittya” eredetű nemzetiek és „idegen(szívű) birodalmiak”, kurucok és labancok, népiesek és urbánusok, „mélymagyarok és hígmagyarok”, konzervatívok-liberálisok, szuverenisták-eurokraták kibékíthetetlen ellentétét –, amely egyre végletesebb megosztottságot teremtett az országban. Ez a megosztottság mindmáig megnehezíti a magyar társadalom nemzetközi és hazai integrációját. Az elmúlt évtizedek története ugyanis jól mutatja, hogy sem a „nemzet elveszett lényegének keresése”, sem pedig az „idealizált nyugati minta” puszta követése nem hoz eredményeket. Legfőképpen azért, mert mindkettő irreális valóságértelmezésre épül, amely legfeljebb a mindenkor paternalista módon uralkodó komprádor elit érdekeit szolgálja.
A másik visszatérő politikai hagyomány a domináns állampárt autokratikus uralma, amely nemcsak a társadalom alrendszereit hozza rendi jellegű függő helyzetbe, hanem a még működő ellenzéki pártokat is a saját részévé teszi. Az 1994-es választások után rövid időre úgy tűnt, hogy a szocialista utódpárt az SZDSZ támogatásával visszaszerzi korábbi pártállami helyzetét, de a privatizáció révén meggazdagodott szocialista elit – valószínűleg a Bokros-csomag megszorításai miatt – elveszítette az 1998-as választásokat. Az első Fidesz-kormány ugyan még nem rendelkezett elegendő erőforrással, de a 2002-ben elvesztett választások után már kiválóan felkészült az „egész pályás letámadásra”. Kihasználva a szocialisták erkölcsi és politikai hibáit, valamint a világgazdasági válságot a pártszövetség diadalmasan tért vissza 2010-ben, hogy professzionális hatalomtechnikai eszközökkel visszaállítsa a kiegyezés óta ismétlődő autokratikus pártállami rendszert.

*

Az írás címe persze csalóka. Nyilvánvalóan nem tudható, hogy „mi jön a NER után”. Ahhoz azonban, hogy más, hogy jobb jöjjön, mindenképpen az szükséges, hogy a korábbi történelmi tapasztalatok alapján minél előbb létrejöjjenek azok a társadalompolitikai műhelyek, amelyek feltárják az aktuális magyarországi viszonyokat, közös jövőképeket fogalmaznak meg, és amelyek megkezdik majd a következő nemzedékek felkészítését. Szerencsére a reformkori példán túl is ismerünk hasonló kezdeményezéseket. A XX. század elején induló második reformnemzedék kulturális törekvései vagy a falukutatók mozgalma ugyan a két vesztes világháború miatt nem érvényesülhetett kellőképpen, számunkra mégis hiteles példával szolgálhatnak.
Azt persze nem tudhatjuk, hogy Magyar Péter fellépése Nagy Imre vagy inkább Emmanuel Macron szerepvállalásához lesz-e majd hasonló. Azt azonban tudjuk, hogy az elmúlt hónapokban a NER egésze – mind a nemzetinek és kereszténynek mondott kormányzó pártok, mind a hozzájuk kapcsolódó ellenzéki pártok, mind pedig a különböző oldalú értelmiségi véleményvezérek – elveszítette a társadalom bizalmát és morális legitimációját. Ideje tehát megkezdeni a NER utáni időszakra való felkészülést!

 

A rendi alkotmánynak tekintett Tripartitumban több helyen megfogalmazódott, hogy a kétkezi munkát rangon alulinak, a szorgoskodó polgárt és munkást pedig alacsonyabb rangúnak tekintették: „Minthogy magukat semmiféle kereskedésre vagy közönséges mesterségre nem adták, egyedül a hadi szolgálatra alapították a nemességet.”

2 A magyar történelem tragikus lapjaira tartozik, hogy a XIX. század végén még egyértelműen sikeresnek látszó német és zsidó asszimiláció a XX. században tragikus fordulatot vett. Sajátos érdekvédelemre hivatkozva a rendi hagyományait makacsul őrző és etnikai tisztaságára hivatkozó magyar politikai elit a magyar társadalom jelentős részének támogatásával brutális módon – holokauszt és kitelepítés –, lényegében ugyanazon marhavagonokban kitessékelte őket a magyar nemzetből.

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 32. szám, 2023. augusztus 11.
LXVII. évfolyam, 16. szám, 2023. április 21.
LXVII. évfolyam, 11. szám, 2023. március 17.
Élet és Irodalom 2024