Mikor ugrik?

Kásás Tamás nem a közönségszavazatoknak és az elvakult kommentelőknek köszönhetően lett világklasszis. Akkor még ez nem volt divat. Most felnőtt egy generáció, amelyik elhiszi, hogy ha nagyot mond a mi fiunkról, akkor mások is annak fogják látni. Ha rajtuk múlna – és ez igaz lenne –, mindenki magyar játékosokra és edzőkre vadászna.
Az egyik tipikus példa Lőw Zsolt esete, aki egy remek csapatember Tuchel teamjében, de nem volt a PSG, a Chelsea és a Bayern sikereinek (sem kudarcainak) kulcstényezője. A kommentelők meg a „szakkommentátorok” nemzeti büszkélkedés gyanánt túlhangsúlyozzák a szerepét. Félreértés ne legyen, ha Lőw elfogadna egy ajánlatot, hogy szakmailag felügyeli az itthoni akadémiákon tevékenykedő edzők munkáját, biztos, hogy annyi milliárd elherdálása után végre kinevelnének legalább egy nemzetközi szinten is eladható játékost, ahogy a horvátok évtizedek óta teszik.
Hasonló a helyzet Szoboszlai Dominikkal. Szimpatikus és tehetséges játékos, de az angol ligát meg kell szoknia. A kommentelők néhány hét után már Gerrard utódját fedezték fel benne. De az angol sem fél év után érte el azt a klasszis teljesítményt, amivel évtizedekig szolgálta a Liverpoolt. Ezt Szoboszlai tudja a legjobban. A sportot a közvetítések intenzív show-elemekkel ruházták fel – de a teljesítmény dicsérete mindig az eredmény. Elég hozzá néhány hiteles szám.