Felvilágosodás és forradalom

VISSZHANG - LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.

Természetesen eszünkbe sem jutna Ludassy Máriával a felvilágosodásról vitába szállni. De őszintén szólva, amikor a felvilágosodás filozófiai vitái révén kívánja megmagyarázni a francia forradalom politikai konfliktusait, az bizony elég komoly félreértésekhez és tévedésekhez vezet. Ezekben persze egészen látványos elfogultsága sem éppen ártatlan, mely révén gyakran „thermidori” legendákat kapunk a forradalom történetéről.

Ludassy vállakozásához Condorcet alakja ideálisnak tűnik (Ludassy: A felvilágosodás fináléja, ÉS, 2024/9., márc. 1., ill. Condorcet a tekintély ellen, ÉS, 2022/38., szept. 23.), hiszen tulajdonképpen valóban Condorcet az egyetlen élő kapocs a felvilágosodás filozófusainak közvetlen élvonala és a forradalom között. Mindazonáltal talán éppen ez a választás okozza a legnagyobb bajokat szerzőnk érvelésében. A közismert bonmot szerint: „nem a felvilágosodás révén érthetjük meg a forradalmat, hanem a forradalom révén a felvilágosodást” – és ebben kétségtelenül van valami, legalábbis több, mint a fordítottjában.

A kevésbé lényeges dolgok. Ludassy joggal eleveníti fel, hogy Condorcet „szóvá tette az amerikaiak emberjogi felfogásának égbekiáltó igazságtalanságát”, azaz a rabszolgaság intézményét. Szóvá tette, szóvá tette, de Brissot és társai (így Condorcet) célja a gyarmati rendszer több lépcsőben való megváltoztatása volt, kevésbé a fennkölt humanizmus, mint a gazdasági hatékonyság és szabadság jegyében. Azaz először a szabad feketék és a fehérek közti jogi különbség eltüntetése, melynek a célja a rabszolgaság intézményének megerősítése volt a szabadok társadalmának egységesítésével, majd lassan, 20-30 év (Condorcet szerint egy fél évszázad...) alatt megszüntetni a rabszolgaságot is. Nyilvánvalóan ez az álláspont szemben állt a gyarmati telepesek és az őket támogató Feuillants véleményével (akik a szabad feketék polgári jogairól sem akartak hallani), de az igazi rabszolgaság-ellenesek nem Condorcet és barátai voltak, hanem a bukásuk utáni hegypárti („jakobinus”) Konvent, amely azonnali hatállyal eltörölte a rabszolgaságot 1794 tavaszán.

Ludassy meglátása szerint „az elméletellenesség, az »arisztokratikus akadémiák és az elitista egyetemek« elleni támadások a jakobinusok – mindenekelőtt Marat, de nyomában Robespierre is – a girondisták elleni ideológiai harcának egyik meghatározó formája volt”. Robespierre-t (vagy akár Saint-Justöt, Billaud-Varenne-t) „elméletellenességgel” vádolni elég meglepő kísérletnek tűnik, de természetesen az akadémiák elleni támadás sem volt a girondisták elleni ideológiai harc egyik meghatározó formája. Egyszerűen a két csoport közti egyre élesebb hatalmi harc egyre élesebb fegyvereket kívánt. Nagyon finoman szólva is: mindkét fél megkérdőjelezte a másik jó szándékát és „patriotizmusát” (azaz az immár másképp értett forradalom melletti pozícióját). Ebben sokadlagos kérdés volt „Marat akadémiaellenes hadjárata”.

Többé-kevésbé bizonyosak lehetünk benne, hogy a harcban részt vevők tisztában voltak azzal, hogy kölcsönös vádjaik abszurdak, vagy legalábbis rosszindulatú túlzások és csúsztatások, de a hatalmi harc keretében lényegében minden probléma jó apropó volt arra, hogy a két csoport egymás torkának ugorjon. Marat nem „tudományellenes” volt, hanem politikai harcot vívott. Robespierre sem „elmélet- vagy filozófiaellenes” volt, amikor Condorcet-t mint az enciklopédisták képviselőjét „az arisztokraták házi filozófusai” kasztjába tartozónak titulálta: ez az egyik apropó volt a sok közül, hogy a két csoport üsse-vágja egymást (ebben a Gironde sem maradt adósa a Hegypártnak, sőt). Nem túl lényeges, de nem szerencsés Ludassy részéről Lavoisier állandó emlegetése Condorcet mellett (a másik mártír tudósként, a jakobinusok állítólagos „tudományellenességének” áldozataként). Hiszen valójában Lavoisier-t adóbérlői tevékenysége miatt ítélték halálra: nem Galilei volt, hanem korrupt hivatalnok.

Nyilvánvalóan nem tudunk itt belemenni a részletekbe, de a jakobinusok „tudományellenessége” leginkább az említett „thermidori legendák” körébe sorolható. A Közüdvi Bizottság mellett a kor legnagyobb tudósait tömörítő testület ülésezett, a rendkívüli körülmények ellenére a tudományos kutatás (természetesen) nem állt meg, a jakobinusok voltak azok, akik megfékezték a „forradalmi vandalizmust”, az egyház és az emigrált arisztokraták könyvtáraiból közkönyvtárak jöttek létre, ekkor születtek az első igazi összeírások a műtárgyakról, párizsi és helyi múzeumok, botanikus kertek nyíltak – az eddig csak a privilegizáltaknak elérhető műtárgyak, könyvek mindenki számára hozzáférhetőek lettek, generációk tanultak ezekből. A volt királyi akadémiákat elsirathatjuk természetesen, de a „Bastilles académiques” -kal szembeni fellépés inkább a kor szellemét idézte, ráadásul mivel ezek a tudományok és a technikai találmányok „bírái” voltak, így megszüntetésük legalább annyira a tudomány szabadságának kérdése volt, mint politikai ügy (és aligha érv mindez a „tudományellenességhez”).

De szerzőnk ennél is tovább megy: „a tudósok elleni támadásuk legalább olyan népszerűnek bizonyult, mint az ármaximumot követelő, a kereskedők elleni retorika”. Ez nem „kereskedőellenes” jelenség volt (gyakran inkább a „rejtegető” termelők voltak a kereszttüzében), nem „retorika” (a városok élelmiszer-ellátása valóban komoly gond volt az egész században), végül, alapvetően nem Marat vagy Robespierre képviselték, hiszen a jakobinusok az utolsó utáni pillanatig ellenálltak a népi nyomásnak a „maximumot” illetően. Ez lényegében a piaci árképzés végét jelentette az elsődleges szükségletekre nézve (alapvetően igen koherens elképzelés volt, és a hírével ellentétben, ami a célját, az éhezés felszámolását illeti, igen sikeres), hangsúlyosan ideiglenes jelleggel. Az is igen beszédes, hogy az „irányított gazdaság” oldódása nem a Thermidor után indult meg, hanem a katonai sikerek hatására még a „jakobinus diktatúra” alatt (azaz inkább „hadigazdaság” volt, és célja a népi támogatás biztosítása a forradalom védelmében). Egyszóval: a gazdasági liberalizmus ügyében nem ideológiai, hanem politikai-stratégiai ellentét állt fenn a két csoport (a Gi­ronde és a jakobinusok) között.

Ludassy szerint „Robespierre (...) erényes kézművese az ő uralma idején megkaphatta a tudós társaságok és az egyetemek szétverésének erkölcsi elégtételét”. A sans-culotte népi mozgalom nem volt éppen szeplőtlen diadalmenet vagy vidám táncmulatság, de súlyos elvakultság kell ahhoz, hogy csak „tudományellenes csőcseléket” lássunk benne, ahogy ez az igen elkeserítő mondat sugallja.

A Ludassy által felrajzolt (természetesen fiktív) kép szerint: „a nők jogegyenlőségéről szóló Condorcet-féle javaslatot a Törvényhozásban a katolikus királypártiak és az antifeminista jakobinusok sztereóban röhögték ki”. Nehezen lehetne megmondani, hogy mit jelent a XVIII. század végén az „antifeminista” jelző, de az bizonyos, hogy távolról sem csak „a királypártiak és a jakobinusok” ellenezték a nők jogegyenlőségét, hanem többé-kevésbé mindenki (ideértve Condorcet elvbarátait, a girondiakat is). Condorcet valóban a női jogok egyik első, igen ritka, bátor harcosának számított, a kor határai között: politikai és matrimoniális (a válás jogát is ideértve) egyenlőséget követelt a nőknek, de a cél ezzel a nők „jobb anyává” tétele volt, akik így „jobban tudják támogatni férjüket”. Mindenesetre a „legfeministábbak” a fentebb említett sans-culotte szekciók voltak: a nőellenes előítéletek hiánya a sans-culotte-ok között minden bizonnyal a népi életmód egyik jellemző jegye volt. A korabeli városi társadalmakban a nők ugyanolyan fontos szerepet játszottak, mint a férfiak, a népi mozgalmakban, a szekciók életében, sőt a városi lázadásokban (melyek igen gyakran a hagyományos női feladatnak számító „kenyérkérdés”, azaz a család élelmezése körül törtek ki) talán még fontosabbat is. A Konvent 1793 áprilisában (azaz még a Gi­ronde bukása előtt) elutasította a női szavazati jogot, azonban a sans-culotte népi társaságokban a női részvétel egyre elterjedtebb lett, sőt a szavazati joguk sem volt ritka.

Szerzőnk szerint Condorcet: „akkor is védte a halálbüntetés eltörlésének a felvilágosodás humanizmusában gyökerező örökségét, amikor ezt Robespierre az erényt a terrorral azonosító fanatizmusa miatt már nem lehetett anélkül képviselni, hogy a filozófus ne a saját fejét kockáztassa”. Még publicisztikai írásban sem lehetséges azt állítani, hogy Robespierre azonosította volna az erényt és a terrort, Ludassy Mária nálunk sokkal jobban tudja, hogy ez nem igaz. Az erény Robespierre számára leginkább az „egyenlőség szeretete”. A nép tagjai „erényesek”, ha a saját érdekeiket és boldogságukat a köz érdekében és boldogságában találják meg; a terror ezzel szemben lényegében az erény „kikényszerítése” („terror nélkül az erény tehetetlen”). Ez természetesen nem jelenti az erény és a terror azonosítását. Egyébiránt maga az erény és a terror házassága alighanem inkább az utólagos teoretizálása volt a „forradalmi kormányzat” (ezt hívjuk „jakobinus diktatúrának”) felállásának – mely maga is politikai ügy volt, nem filozófiai.

Másrészt Condorcet távolról sem ezen (a király perében explicitté tett) álláspontja miatt „kockáztatta a fejét”. A girondiak a Konventből való kizárása elleni bátor tiltakozása miatt került végveszélybe, azaz politikai harcok álltak a háttérben, ennek semmi köze sem volt a halálbüntetésben elfoglalt véleményéhez. Ez az álláspont egyébként jóval összetettebb volt annál, mint amit Ludassy felvázol: Condorcet szemében a halálbüntetés tilalma nem volt valamiféle abszolút elv, a társadalom érdeke egyszerűen felülírhatta ezt a tilalmat. Így a Condorcet által írt „gi­rondi” alkotmánytervezet is valójában csak magánjogi (délits privés) esetekben törölte volna el a halálbüntetést, közügyekben (délits publics) nem. Maga a filozófus (éppen mert politikus is volt) az ellenforradalmi összeesküvések egyik ostorozójának számított („idiótának vagy árulónak kellene lennünk, hogy ne higgyünk létükben” – írta, és egyébként igaza volt, hiszen ezek valóban léteztek). 

Ludassy szerint Condorcet „a liberális demokráciát képviseli, mely semmiféle kollektív erőszakot – a haza, a forradalom, a köztársaság vagy a királyság üdve nevében – nem enged meg”. Hát-hát. Amikor a forradalom alatt nyilvánvalóvá vált az „eskütagadó papok” és az ellenforradalom finoman szólva is „összefüggése” (azaz az egyházi kérdés az ellenforradalom komoly bázisa lett), Condorcet az eskütagadó papokat „ellenséges szerveződésnek” tekintette, akiket „meg kell fosztani az eszközeiktől, hogy ártsanak”, azaz támogatta az őket érő egyre erősebb repressziót (nem is beszélve a girondi Vergniaud-ról vagy Isnard-ról, akik mindenfajta toleranciát megtagadtak az „alkotmány és a törvények ellenségeitől”). A forradalom védelme és „üdve” mint érv nem volt éppen ismeretlen Condorcet számára sem. Még lényegesebb, hogy nem lehetséges a girondiakat (magát Condorcet-t is) a klasszikus, liberális, „fékekre és egyensúlyokra”, a hatalommegosztás elvére épülő képviseleti rendszer reprezentánsainak tekinteni a „jakobinusokkal” szemben. Az általános akarat korlátok nélküli uralma, a törvényhozás hatalmi megosztás nélküli dominanciája és a tiszta képviseleti rendszer népi részvételen alapuló bizonyos fokú korrekciója tekintetében nem volt különbség a két csoport között.

Ha már a király pere szóba került, Ludassy szerint „a visszamenőleges büntetés tilalma” valamiféle fontos motívumnak számított a perben – erről szó sem volt (Condorcet számára sem). Ez nem meglepő, mivel a per politikai ügy volt, nem jogi (ezt az is elég egyértelművé tette, hogy a király felett a Konvent, a törvényhozás ítélkezett, nem a bíróság). A tét nem „a visszamenőleges büntetés” volt, még csak nem is a király személye, hanem az, hogy a képviselők mit gondoltak 1792 augusztusáról, azaz a forradalomról mint népmozgalomról, és persze „a forradalom befejezéséről”.  

Ludassy tollán Condorcet számára „az individuális szabadság nem feláldozható sem a virtuális, sem a valóságos közérdek kedvéért – ezért nem meglepő módon a konklúzió is csak a személyes szabadságjogok felfüggesztésének tilalma lehet, azaz a Robespierre-rel való vitája az 1793-as alkotmánytervezetről összeegyeztethetetlen kiindulópontjuk miatt soha nem vezethet (ahogy a mai napig sem) kompromisszumhoz”. Az alkotmánytervezetről szóló vita valóban igen híres, de Condorcet partnere Saint-Just volt (a jakobinus tervezet előadója), nem Robespierre... Másrészről a jakobinus alkotmány is tiltotta a személyes szabadságjogok felfüggesztését (7. cikkely), azaz ebben aligha volt „összeegyeztethetetlen a kiindulópontjuk”. Ellenben az általános érdek eltérő (szubsztanciális és formális) felfogása közti különbség valóban eltérő alkotmányos elképzelésekhez is vezetett (az 1793-as alkotmányról szóló írásunkban részletesen szólunk minderről: „A nép jó, a képviselői megvesztegethetőek”.  Az 1793-as francia alkotmányról. Világtörténet, 44. [2022] 539–585.), de a „szabadságjogok felfüggesztése” politikai kérdés volt a forradalom egy adott pillanatában. 

Ludassy Robespierre élet-halál harcáról ír „Voltaire és az enciklopédisták örökösei, a girondisták és dantonisták ellen”. Hogy a „dantonisták” ugyan miért lettek volna inkább „Voltaire örökösei”, mint a „robespierre-iá­nusok”, arra nekünk ötletünk sincs: politikai ellentét volt a két csoport között, nem filozófiai. A girondiaknál sincs nyoma semmi ilyesminek: még talán a Gironde „legvoltaire-iá­nu­­sabb” alakja, Brissot is „óriási szakadékról” írt, amely elválasztja a két filozófust (nem nagyon látszott megbocsájtani Voltaire-nek a royalizmusát), vagy a szalonbölcselkedéshez leginkább kötődő Ma­dame Roland is „Jean- Jacques” feltétlen hívének mutatkozik levelezésében.

De persze nem is ez a lényeg. Hanem hogy Condorcet (Pierre Rosanvallon találó kifejezésével) „rousseauisme libéral”-ja az egész forradalom alapvonulatát jelentette: mindenki alapvetően hűséges maradt „A társadalmi szerződés”-hez, miközben a másik oldalról teljesen egyértelmű volt, hogy képviseleti rendszert hoznak létre, ahol azonban a törvényhozó hatalom az egységes és oszthatatlan nemzet reprezentánsa, az általános akarat képviselője. Mindenképpen úgy tartották, hogy a népképviselet rendszere, ahogy ők elképzelték, respektálja az egységes politikai test kifejeződésének igényét: a francia nép nem csak négyévente volt szabad.

Nem véletlen, hogy a forradalmat egyszerűen nem lehetséges leírni „Voltaire” vs. „Rousseau”, az ész, a racionalitás vs. a szenvedélyek és a tragikus történelmi nagyság, vagy éppen a „pluralizmus” vs. „a totalitariánus demokrácia” duettjeként. Ennek a leírásnak a mindkét oldalról igen szerencsétlen történészháború bicentenárium (1989) körüli csúcs­pont­ja volt az utolsó pillanata – a dolog szerencsésen elfelejtődött (ahogy vele a nagy ellenfél, a forradalom ortodox „osztályharcos” olvasata is). A történelem revansot vett a historiográfián. Ludassy Mária iránt érzett minden őszinte tiszteletünk mellett le kell szögeznünk, hogy lényegben senki sem gondolja már úgy, hogy mondjuk a jakobinusok és a girondiak harca Rousseau és Voltaire „örökösei” képében megmagyarázható lenne. Ludassy ráadásul mindezt a jelenre való állandó diszkrét utalásokkal egészíti ki, ahol a „liberalizmus” kétfrontos harcot vív a „fehér és a vörös jakobinusok” ellen – mondanunk sem kell, hogy ez a kép milyen mélyen anakronisztikus (nem azért, mert „1789-es”, hanem mert „1989-es”). Attól tartunk, nem lenne haszontalan lassan szemügyre venni, hogy „1989” valóban véget ért: és nem csak a francia forradalom historiográfiáját illetően. 

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 16. szám, 2019. április 18.
LXI. évfolyam, 39. szám, 2017. szeptember 29.
LVIII. évfolyam, 38. szám, 2014. szeptember 19.
Élet és Irodalom 2024