Válasz Domján Editnek

VISSZHANG - LXVIII. évfolyam, 6. szám, 2024. február 9.

Még mielőtt az érdemi részhez hozzászólnék, szeretném felhívni a figyelmet nyilván a jobboldali közbeszédből átszivárgott „érvelési” technika jelenlétére Domján Edit hozzászólásában (Anti-Milbacher, 2024/5., febr. 2., visszhang A periféria dicséretéről és egyéb démonokról [ÉS, 2024/4., jan. 26.] cikkemre), amely a vitapartner megbélyegzését és lejáratását szolgálja úgy, hogy alapvetően érzékeny, csoport- és identitásképző kérdésekkel kapcsolatos negatív kijelentéseket ad a másik szájába, hogy aztán az a kabátlopás gyanújából sose keveredjék ki. (Mint ahogy egyébként ez a mondat is mintha Szakács Árpád-i magasságokat idézne: „Mert azért istentelenül jó az, ha olvassák is az írót, nemcsak a kritikusok és irodalomtörténészek hallelujázzák.”) Hol is háborodtam fel a nőírók népszerűségén, illetve hol is hazaárulóztam le bárkit is? (És akkor az antiszemitizmusra tett sunyi kis utalást el sem akarom érteni – mint ahogy első olvasásra valójában föl sem fogtam –, annyira abszurd.) Kérem pontos idézettel alátámasztani. Ugyanis ezt így mégiscsak a mondandóm leegyszerűsítésének, kiforgatásának, végső soron rosszindulatú, ideologikus csúsztatásnak látom. Továbbá: a cikkem nem a centrumról szól, hanem a perifériáról, illetve a viszonyukról, sajátos egymásrautaltságukról. Szó sincs arról, hogy a centrumban vagy a centrumról nem tud létrejönni nagy alkotás, ilyen állítás nyilván értelmetlen ostobaság volna. Ám érdemes megfordítani a kijelentést, és azt mondani, hogy a centrumban (is) létrejönnek, ahogyan a szerző azt a vidékről helyesen diagnosztizálja, „gyenge, félig kész és dilettáns művek”, amelyek azonban centrális helyzetüknél fogva eleve nagyobb figyelmet kapnak, és ezzel elszívják a levegőt ebben az amúgy is szűk magyar nyelvű irodalmi térben. Ennek az okát abban látom, hogy a trendkövetés, amely persze meghatározza még a percepcióinkat is, erősebb diktátum a centrális pozícióban, mint a periférián, így azok a centrumban lévő alkotók tudnak létrehozni valami igazán figyelemre méltót, akik képesek az aktuális trendeken fölülemelkedni. (Pl. nem az olvasók napi elvárásainak akarnak megfelelni, hanem éppenséggel az olvasói horizontot szeretnék tágítani.) Megpróbálnak túllépni a mai kocsmán. Azokkal kapcsolatban érezzük ugyanis mind közönségesen, hogy tehetségesek és eredetiek, akiknek ez sikerül, még ha nem is olvassák őket tömegek. Ez pedig kutya nehéz dolog, még itt a periférián is, nemhogy a centrumban. (Önirónia.) Nyilván a centrumban alkotók nehézségei is érdekesek és számosak, csak éppen részben fordított előjelűek. Lehet, hogy túl bonyolultan, ezért félreérthetően fogalmaztam, de a cikk természetesen nem a centrumban alkotókat akarta ekézni, inkább a periféria problémáiról próbált mondani valamit. (Ennek nyilván része a frusztráltság is.) Nem titkolt és persze túl ambiciózus célom pedig egyenesen az volt, hogy a város-falu, Pest-vidék, népies-urbánus, nyugatos-tradicionalista, nemzeti-idegenszívű stb. a politikai mező által kiszipolyozott, ordas célokra használt oppozíciókat, így intellektuálisan érdektelenné vált kétbites gondolkodást és beszédmódot újra lehessen keretezni, hogy értelmes diskurzust lehessen folytatni egy mégiscsak élő irodalmi kérdésről. A kritikusom szavaiból, amelyek állatorvosi lóként demonstrálják mindennek nehézségeit, úgy látom, nem ment át az üzenet.

Azt pedig, hogy miről kéne beszélni, igazán nem tudom megmondani, de azt sem szeretném, ha bárki is megszabná nekem akár innen, akár onnan. Eddig azt hittem, arról beszélek és írok, amit érdekesnek találok. Aztán néhány hónappal ezelőtt a jobboldali bulvármédiában (az Origótól a Vadhajtásokig) én voltam a dollárbaloldal által előásott jelentéktelen irodalomtörténész, aki „beleszállt” a magyarságtudatba. Most pedig az Élet és Irodalom hasábjain a NER szekértolója lettem. Nyilván velem van a baj.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 4. szám, 2024. január 26.
LXVII. évfolyam, 40. szám, 2023. október 6.
LXVII. évfolyam, 7. szám, 2023. február 17.
Élet és Irodalom 2024